leírom ide, de mostan már cérnával öltve
és nem homokba,
aztán elbúcsúzom tőled, szépemlékű Chios!
2023. március 21., kedd
2023. március 17., péntek
2023. március 15., szerda
Vokarián, egy párházas településen
foglaltunk szállást, közvetlenül a tengerparton, mert ugye nekem tengermorajlást
kell hallanom éjszaka, meg a napkelte látványára kell ébrednem reggel.
Ennek a két kritériumnak tökéletesen megfelelt az Amarandos, sőt*,
a parkolási lehetőségek korlátozottságára való tekintettel
az autót is szemmel tarthattuk állandóan.
Ajtózárást beleértve egyperces sétával elérhető Vokaria kavicsos strandja,
ami előtt valószínűtlenül kék színekben pompázik a tenger.
Reggel 10-től üzemel itt egy bícsbár, azzal szinte összenőve pedig ott van a remek Vokaria étterem,
melyet ezen a linken valaki a legjobbként aposztrofál a szigeten. Talán legfőbb specialitásuk
a garnélás spagetti, ami után Tóni még a tálat is lenyalná, ha nem lenne közönség.**
De vannak szépszámmal, így marad a magunk és a pincér szórakoztatása.
Egy hátránya van ennek a szállásnak, de az a lehető legkellemetlenebb, konkrétan
a világ végén, sőt, a világ alján található. Még otthon elhatároztam, hogy egy reggel
friss péksüteménnyel lepem meg a Zembert, sutyiban begyalogolok Nenitába, mire
magához tér, meg is járom. Csakhogy a terepviszonyokkal nem számoltam. Azért csak
felsétáltunk immár ketten a faluba, majdnem a teljes délelőttünkbe telt, mire úttalan utakon
megjártuk, de legalább megismerkedtünk a helyi pék hollandi feleségével.
Ha rákattintottatok pár gondolattal följebb az étterem linkjére,
tán megakadt a szemetek ezen:
A fenti sorokban olvasható*** bosszúságaink egyik eredője: macerás az ideút meg a vissza is.
Ráadásul Juci utódja egyáltalán nem szigetkompatibilis, fordulási körátmérője 11 méter.
Már a reggeli távozásaink is rendre tortúrával kezdődnek, hiszen ezt a fordulót
képtelenség vele egy kormányállásból abszolválni.
És amikor végre épp megkönnyebbülünk, mert felérünk Nenitába, ott jön az igazi
bonyodalom. Érkezésünk hajnalán valószínűleg akkora volt a megérkezés öröme,
hogy fel sem tűnt a majdani nehezített pálya és persze azon korai órán nulla járművel
találkoztunk, ami szintén könnyítette az áthaldást.
Szóval tempósan megérkezel akárhonnan Nenitába, és onnantól csak araszolva haladsz.
A kereszteződések előtt szorgosan csuriba teszed az ujjaid, nehogy jöjjön valaki szembe,
mert az út egysávos. Nem jön semmi, fellélegzel. Ugyanezt megismétled párszor.
Jöhet a nénis kereszteződés. Az, amelyiknek a közepében, mint valami forgalomirányító
rendőr, mindig, mondom, mindig áll egy bárkivel pletykázó nyanyicska, aki mindig,
mondom, mindig, éppen csak ránk sandít. Nem mozdul, a bal lábával jobbra lép egy pöttyet,
majd kaján mosollyal nyugtázza, hogy most sem ütjük el. Aztán jobbról reggeliző,
balra főtér kiülőkkel, út egynyomos, na azon mindig tereferél pár ember, áll kocsi, motor,
bármi, itt vársz, míg befejezik, kirakodnak, tolatsz, hogy beforduljon, tolat,
hogy továbbmenj és közben megy az idő, halad és te el sem indultál,
de már lemerült az agyad. Szörnyű, mondom. :)
Az apróbb falvakban inkább trotyomobilokkal közlekedik tehát az épelméjű helyi, pláne,
mert ezek egyéb igényeket is képesek kielégíteni. Utast szállítanak meg árut hordanak ki házhoz,
a külföldről importált feleség kvadként lovagolja meg, kendője lobog utána,
sokadik prototípusa mezőgazdasági munkák során nélkülözhetetlen,
van lajtoskocsi változata is.
A földmunkagép más kategória, de az is lilliputi.
Szóval nekünk is valami hasonlóval illene Chios szigetét járnunk, bár a hazajutás utolsó
métereit akkor is akadályversenynek érezhetnénk. Most épp nincs itt senki, de estére,
mire megérkezünk, az étterem meg a bár is dugig van. Szóval megérkezünk, kétoldalt
az asztaloknál ülők kezében megáll a villa, lesnek ránk kikerekedett szemmel.
Ki az a két hülye, aki kocsival hajt be az étterembe, sőt, áthajt rajta? Mi meg csak megyünk,
persze nem egyből, hiszen meg kell állnunk a középen, mert a pincér átviszi a kocsi
orra előtt az ételt. Vagy az üres tálat vissza. Vagy bekardoz elénk két ötéves. :)
Az út innentől már épp csak sétaút szélességű, melynek jó esetben egyik oldalán
sem parkol motor. Ráérősen flangálnak rajta a strandolók, lépésben haladunk. Jobbra az
öltözőben valaki az ajtóra dobja a vizes fürdőnaciját, a víz a szélvédőre fröccsen. :)
Közvetlen ezután jön az utolsó 90 fokos beforduló, ami egyben felforduló is, mivel
igencsak emelkedő, aztán az jöhet a 270 fokos kanyar és a megáll, tolat, teker, előre,
tolat, teker, előre, és aztán a parkol végre reggelig. Levegőt kifúj, megkönnyebbül.
Túléltük egy karcolás nélkül ma is.
Mindenki boldog, beleértve az összes ízeltlábút, amit napról napra,
újra és újra kitessékelünk a szobából,
hogy aztán másnap reggelre újra visszaólálkodjanak.
Hát ennyi, azt hiszem. Fura egy sziget ez.
Életemben ennyire mazsolának, mint itt, nem éreztem magunkat még soha.
Mintha végeérhetetlen teljesítménytúrán lettünk volna ebben a két hétben. Különösebb
gyaloglás, túrázgatás nélkül is rendre hullafáradtan érkeztünk koraeste a szállásra.
Olyannyira, hogy egyetlen korty szeszesital elfogyasztása nélkül képes voltam
egyszer átmenni a teraszajtó lehúzott szúnyoghálóján. :)
Mondtam, Chioson bármi megtörténhet.
Talán ez a kép fejezi ki leginkább a szigethez való viszonyunkat: mintha távoli szemlélők lennénk csupán. Nem enged közel magához vagy mi tartjuk távol tőle magunkat.
Régen volt a lottóhúzásban egy olyan fogalom, hogy mellételitalálat, valami ilyesmit éreztem Chioson. Mentünk, mentünk, egyre csak mentünk, de valahogy soha meg nem érkeztünk.****
Túl nagy falat volt ez a sziget már nekünk.*****
*
A szállás fotói kissé túlfilterezettek, de maga az apartman így is teljesen rendben volt.
**
A kép tanúsága szerint itt kóstoltam meg először a masztixos üdítőt, ami az általam rendelt salátával kimondottan patkányírtó ízűnek bizonyult, így ez lett az utolsó találkozásom is ezzel a dobozos üdítővel.
***
Figyelem! Nenita faluban sok a kanyar és a szűk utcákon való áthaladás. Nem mintha gondot okozna. Visszafelé azonban (mondjuk Chios városába) a Google Maps gyorsabb útvonalat fog javasolni. Hacsak nincs 4×4-es dzsipje, ne válassza ezt az útvonalat. Menjen úgy, ahogy visszajött, Nenita falun keresztül. Ellenkező esetben előfordulhat, hogy defektet kap vagy tönkremegy a felfüggesztése. Az alábbi térképen X-szel jelöltem azt az utat, ahol a GSP hangja azt mondja, hogy fordulj jobbra. Tehát egyszerűen hagyd figyelmen kívül, és menj balra. Alapvetően kövessétek az aszfaltot!
Translated with www.DeepL.com/Translator (free version)
****
Sietek a sehová. Mintha ez lenne a helyiek vezetési filozófiája is. Mindenki rohan a kocsijával, siettet, letol, megelőz, a következő saroknál fékez és megáll beszélgetni. :)
*****
Ha tehetném, most azonnal visszamennénk, de tuti valahol a sziget derekán szállnánk meg.
Nem is értem, hogy lőhettünk ennyire mellé egy kis tengerzúgásért?
2023. március 13., hétfő
A főváros
szintén a Chios nevet viseli, és ha már ennyiszer leírom, végre ideje kiderítenem, honnan e név?
Két feltételezést találtam, az egyik szerint Chios Ókeanosz titán lánya volt, a másik szerint
Khiosz Poszeidon fia, aki havazás közben született (ógörögül a χιών chiōn havat jelent).
A főváros legikonikusabb látnivalója négy egymás mögött sorakozó szélmalom.
Háromszor mentünk vissza hozzájuk, de nem szél+malom imádatom okán, hanem azért,
mert reggel szembesütötte mindet a nap, délután árnyékot vetettek rájuk a hegyek,
talán dél körül lettek ideálisak a fényviszonyok.
Ámbár akkor meg túl élesen tűzött a nap, meg a szél is erősen fújt (mint mindig),
ezért inkább a közeli strand hűs habjaiban mártóztunk egyet.
Remek partközeli szikláinak némelyikén sirályok meg kormoránok fészkelnek, és akad
köztük egy, amelyik kimondottan alkalmas arra, hogy abba kapaszkodjak úszás helyett,
mert a hullámok jönnek és mennek Törökország és Chios partjai között. Különben minden
strandon öltözőfülke is található, az itteni lábaira plussz azok
leleményes alátámasztására hívnám fel a figyelmet.*
Most gyorsan térjünk vissza a városba!
Első utunk a település valamikori magjába, a Kastroba vezet, mely tulajdonképpen
egy középkori erődítmény. Eredetileg széles vizesárok vette körül,
ezért egy hidacskán jutunk a főbejárathoz, a Porta Maggiore-hoz.
Közvetlenül a kapu után nem túl bizalomgerjesztő látvány fogad, hihetetlen vastagságú
falak meredeznek fölénk sötéten. Rémületes a hangulata, pláne, mert eddigre
egy rakás szörnyűséget összeolvasok a szigetről, itt valahol kell lennie
a "Sötét tömlöcnek", ahol Chios hetven prominens személyiségét őrizték
az ottománok közvetlenül a kivégzésük előtt. És itt van, tényleg,
szinte érzem a 200 éves elkeseredettség áporodott szagát bentről.
A lehető leggyorsabban jussunk át a falakon az óvárosba!
Bent napsütés, déli forróság, és állványok mindenütt,
felújítanak sok-sok hasonló állapotú épületet.
Kis Törökország ez inkább, mint görögi.
Gyorsan megszerzünk egy geoládát, bizonyítékául annak, hogy valóban jártunk itt,
aztán szinte céltalanul lődörgünk
az utcákon, hogy valami
szemnek és léleknek
kedvesebb látványra leljünk.
Már nagyon utálom a törököket megint, nem érdekel a temetőjük
és fürdőt is láthatok odahaza hasonlót, sőt szebbet,
ráadásul az itteni víztelen, ellenben csak maszkban és kézfertőtlenítés után
látogatható és a termek őre sem túl barátságos.
Hosszas kutakodás után végre feljutunk a várfalra, de az is kiábrándító.
Gaztenger, ápolatlan tanösvény és szemét mindenütt.
Nem szeretem ezt a helyet. Hiába próbálom elképzelni, hogy valamikor asszony leste,
mikor érkezik haza hajóval az ura, minduntalan csatazajt hallok ki
a szélkorbácsolta hullámok falhoz csapódásából és sikolyokat.
Kellemetlen érzéseimnek a Vradipus** nevezetű,
romkocsma szerű műintézményben intek pát
egy csodapalackos MastiH2O-val,
majd olyan ételekkel, melyektől az ízlelőbimbóim egyenként kezdenek táncolni a nyelvemen.
A kulináris élmények után lényegesen kellemesebbnek érzem
a város újabb részének törökös katyvaszát,
a madárkereskedés számtalan ketrecbe zárt pintyőkéjének
egyikén barátságos kíváncsiságot vélek felfedezni, miközben derűsen trilláz a rácsok mögött.
Hja, biztosan rabságban született, mint ezek is, akik inkább az étekre koncentrálnak,
mint a fejük fölött szabad égre.***
Koraesti sétálóutca Chioson, Covid járvány idején 2021 júliusában.
Egyetlen üzletére vagyok csak kíváncsi,
hisz odabent vár valami, hogy hazajöjjön velem.
Máig, 2023. március 3-ig betasakolva őriztem ezt a valamit a könyvespolcon, és ma végre ünnepélyes keretek között kibonthattam, hiszen megírtam az utolsó bejegyzés Chiosról.****
Ő az, egy nekem festett fababa, aminek a viseletébe még otthon szerettem bele,
amikor gőzöm sem volt arról, hogy Mesta lesz a kedvencem a chiosi falvak közül.
*
Imádom ezt a görögi nagyvonalúságot: csak semmi cécó, levágom a lécet, ahol tetszik,
aztán ha mégsem stimmel valami, majd megoldjuk.
Csálélábakhoz kövek vagy kövekhez csáléláb?
**
Vradipus = lajhár (a sokadik kedvenc állatom)
***
Ezek a papagájok azóta sem hagynak nyugodni. Mi a francért nem akarnak
kirepülni innen, holott semmi nem borítja az üveget?
****
Ez még nem az.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
