Csikóvár

Már nem is tudom megmondani, mikor voltunk utoljára kirándulni. Észrevétlenül suhantak el a hétvégék, mindig akadt valami tennivalónk, ha meg nem, egyszerűen csak jó volt itthon ülni és nézni ki a fejünkből a teraszon. :) 

Ezzel azért akad egy kis gond, ha időnként nem sétálunk egy hosszabbat, a gondok nyomasztóan maradnak a fejemben. Ezeket csak "kijárni" lehet: amikor mégy kilométereken keresztül, hegyre fel és arról le, egyszer csak azt veszed észre, már nem jut eszedbe a munka, nem bosszantanak a napi hülyeségek, nincs a fejedben sem a politika, sem a családtagok képtelen ötletei. 

Kitűnő hely ilyesmi gondűzésre a Pilis. A pandémia óta ugyan igencsak népszerű lett, de azért rejtőznek még titkosnak mondható, kevésbé frekventált ösvények, pláne, ha időben indul az ember.

Kiindulópontunk a Lajos-forrás, ahonnan mindjárt meglepően meredeken visz felfelé a lábunk egy csodaszép, rendkívül barátságos erdőben. A hatalmas, madárcsicsergős fák alatt olyan friss a levegő, hogy megfájdul a fejem tőle. :) Kirándulók sehol, a korábban itt állomásozók feliratain is csak derülni tudok: jártak itt például a "Bélák" és muszáj volt nyomot hagyniuk "Madjar"i-ban másoknak is. :) Álmodoztak Terikről, Marikról, nem hallottak Cintiákról és Emilikről 1967-ben. :) 

Szóval meredek, kaptatós út vezet a Bölcső-hegyre, ami egy 587 méteres hegyecske és ennek megfelelően csak egy kilátócskát kapott. Olyan picit, hogy arra akár így is fel lehetne mászni, 

de azért egyszerűbb a párfordulós lépcsőt használni.

A kilátást némileg takarják a fák,

a lelátással és a rálátással viszont elégedett vagyok.

Innen a Csikóvári-hegyek felé vesszük az irányt. Hegyek, mondom, ez azt is jelenti, hogy a hegyek között völgyek is vannak, ergó fölkapaszkodunk rájuk, majd leóvakodunk róluk. :) 

A Nagy-Csikóvárról bot nélkül lejönni kimondottan kihívás és a szárazság miatt a japáni technika sem mindig célravezető. Remekül szórakoztunk, pláne, hogy itt már semmi egyebet nincs időm észrevenni, mint a mögöttem szorgosan lefelé guruló köveket. 

Pedig az erdő virággal teli, méhek zümmögnek és rózsabogarak ügyetlenkednek a bodzán.

  

Amikor a Kis-Csikóvár lejtőjén megpillantom ezt a ligetes részt, már tudom, megint hazaérkeztem.

Turbolya nyílik mindenfelé, 

leguggolok hozzájuk, töméntelen méh, zengőlégy dünnyög így fölöttem is.

Legszívesebben ott maradnék, ha a férjem nem hívna egyre türelmetlenebbül tovább.

Hát persze...

Észrevettem volna korábban, ha nem álcázza őket a turbolya.

A rét nyomokban árvalányhajat tartalmaz. 

Itt a magja! De mennyi! Egész parókányi!

Tessék, némelyik már befúrta magát a földbe. 

Állok, mosolygok, hitetlenül. Sakktábla lepke röpköd köröttem, minduntalan rámszáll. :) 

Az ösvényről jelzetlen út vezet a Csikóvári kilátóponthoz. 

Nyárillat a levegőben: a sziklák lassan átforrósodnak a hőségtől, a hegyoldal a növények párolgó olajától illatol, a fákon hangolnak a kabócák. Itt még rekedten, mögöttünk egyre hangosabban, egyre többen dalolnak szakadatlanul. 

Szemben az Oszolyt, amott a Kevélyeket simogatom a szememmel. Mindegyiken van helyem

és már ezen is. :)