A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pilis. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pilis. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 18., szerda

Csikóvár

Már nem is tudom megmondani, mikor voltunk utoljára kirándulni. Észrevétlenül suhantak el a hétvégék, mindig akadt valami tennivalónk, ha meg nem, egyszerűen csak jó volt itthon ülni és nézni ki a fejünkből a teraszon. :) 

Ezzel azért akad egy kis gond, ha időnként nem sétálunk egy hosszabbat, a gondok nyomasztóan maradnak a fejemben. Ezeket csak "kijárni" lehet: amikor mégy kilométereken keresztül, hegyre fel és arról le, egyszer csak azt veszed észre, már nem jut eszedbe a munka, nem bosszantanak a napi hülyeségek, nincs a fejedben sem a politika, sem a családtagok képtelen ötletei. 

Kitűnő hely ilyesmi gondűzésre a Pilis. A pandémia óta ugyan igencsak népszerű lett, de azért rejtőznek még titkosnak mondható, kevésbé frekventált ösvények, pláne, ha időben indul az ember.

Kiindulópontunk a Lajos-forrás, ahonnan mindjárt meglepően meredeken visz felfelé a lábunk egy csodaszép, rendkívül barátságos erdőben. A hatalmas, madárcsicsergős fák alatt olyan friss a levegő, hogy megfájdul a fejem tőle. :) Kirándulók sehol, a korábban itt állomásozók feliratain is csak derülni tudok: jártak itt például a "Bélák" és muszáj volt nyomot hagyniuk "Madjar"i-ban másoknak is. :) Álmodoztak Terikről, Marikról, nem hallottak Cintiákról és Emilikről 1967-ben. :) 


Szóval meredek, kaptatós út vezet a Bölcső-hegyre, ami egy 587 méteres hegyecske és ennek megfelelően csak egy kilátócskát kapott. Olyan picit, hogy arra akár így is fel lehetne mászni, 


de azért egyszerűbb a párfordulós lépcsőt használni.


A kilátást némileg takarják a fák,


a lelátással és a rálátással viszont elégedett vagyok.


Innen a Csikóvári-hegyek felé vesszük az irányt. Hegyek, mondom, ez azt is jelenti, hogy a hegyek között völgyek is vannak, ergó fölkapaszkodunk rájuk, majd leóvakodunk róluk. :) 


A Nagy-Csikóvárról bot nélkül lejönni kimondottan kihívás és a szárazság miatt a japáni technika sem mindig célravezető. Remekül szórakoztunk, pláne, hogy itt már semmi egyebet nincs időm észrevenni, mint a mögöttem szorgosan lefelé guruló köveket. 

Pedig az erdő virággal teli, méhek zümmögnek és rózsabogarak ügyetlenkednek a bodzán.

  

Amikor a Kis-Csikóvár lejtőjén megpillantom ezt a ligetes részt, már tudom, megint hazaérkeztem.


Turbolya nyílik mindenfelé, 


leguggolok hozzájuk, töméntelen méh, zengőlégy dünnyög így fölöttem is.


Legszívesebben ott maradnék, ha a férjem nem hívna egyre türelmetlenebbül tovább.


Hát persze...


Észrevettem volna korábban, ha nem álcázza őket a turbolya.


A rét nyomokban árvalányhajat tartalmaz. 


Itt a magja! De mennyi! Egész parókányi!


Tessék, némelyik már befúrta magát a földbe. 


Állok, mosolygok, hitetlenül. Sakktábla lepke röpköd köröttem, minduntalan rámszáll. :) 


Az ösvényről jelzetlen út vezet a Csikóvári kilátóponthoz. 


Nyárillat a levegőben: a sziklák lassan átforrósodnak a hőségtől, a hegyoldal a növények párolgó olajától illatol, a fákon hangolnak a kabócák. Itt még rekedten, mögöttünk egyre hangosabban, egyre többen dalolnak szakadatlanul. 


Szemben az Oszolyt, amott a Kevélyeket simogatom a szememmel. Mindegyiken van helyem


és már ezen is. :) 

2020. március 3., kedd

Kálváriát

járni nem hagyományos módon szoktam, mivel... 

Másmese.

Némely csámborgásunknak elkerülhetetlen stációja lesz mégis, mint például most, 
2017. október 21-én, Piliscsabán.

A Kálváriadomb szerpentinkéjén indulunk felfelé,
tetején a kápolna ködbe vész.


Egyszerű kőépület, faajtaja zárva,
elrettentésül gonoszfej rácsot kapott.


A föntről állítólag remek kilátásban most nem gyönyörködhetünk, megkerüljük 
az épületet. Hátulról jobban szeretem, előnyére válik a homályba vészés. 


Nyirkos hideg van, lábaink alatt nem zizzen az avar, mérhetetlen csend mindenütt.


A domb* legmagasabb pontján fenyők szegélyezik az utat a szakadékhoz,


aminek a legszélére érdemes kióvakodni


és megcsodálni a sárgásvöröses kőzetből növekedő fenyőket.


Hamarosan ősöreg tölgy állít meg, odvában találna menedéket a mesék királylánya.


A Gomba-sziklához jól kiépített ösvény vezet,


közvetlen közelében kapitális méretű őzlábgombák


az avarban. 


Most jön a (számunkra) meglepetés, a szikla lent van,


a tanösvény kialakítói rittyentettek ide egy rálátót, 
hátha megelégszik a kiránduló azzal


és nem mászik le ide, a kőgombát alaposabban kifürkészni.


Ugye szép? Erdei gomba.


Tónit gyorsan melléguggoltatom az arányok kedvéért,
meg azért is, nehogy eszébe jusson mögé és ezáltal még lejjebb mennie.


Közben egyre csak hűl az idő, sietősen áthaladunk 
a Szent Ferenc tisztáson, majd a gázvezeték irtásán, 


ahol utolsót virágzik a réti imola


és a pókháló páracseppektől nehezül.


Hamarosan Piliscsaba másik nevezetes kövéhez érünk,


ez az Ördögoltár-szikla.


Keresgélem, mitől ördög és mitől oltár,


de nem látom benne sem ezt, sem azt.**


Csak egy hatalmas dolomittömb a szememben,


ám így is lenyűgöz a Csabai-torony.


Körbejárjuk, nézegetem messzebbről és közelebbről, 
és egyszer csak felfedezem benne az égbenéző, szomorú asszonyt.


Mellőle közvetlenül a lőtérhez jutunk, ami honvédelmi múlttal 
rendelkező egyéneknek  kihagyhatatlanul érdekes.***


3 km-es, könnyű kis délutáni túránkat a szakadék zárja, immár alulról.****

*
A Kálvária-hegy legmagasabb pontja 285 méter, tehát domb.

**
Maximum a cirill betűket: néhány szovjet katona kézjegyét 1991-ből.
Mielőtt bevagonírozták őket, firkáltak ide pár eltüntethetetlent.

***
Nejeik számára pedig kötelező továbbképzés.

****
Oldalában a fenyők, amiket később is mindig megcsodálok.

2020. február 21., péntek

Tavaszodik, nem csak hiszem

Látom a feketerigók hangos kergetőzését, a cinegék, vörösbegyek, 
kenderikék egyre vidámabb röptét és kerekedő begyét.

A szikrázó napsütés a Pilisbe* csalogat, öt hónapja jártunk ott utoljára.

Ott folytatjuk, ahol szeptemberben félbehagytuk: akkor az Ördög-toronynál 
meg a Kis-Szénásokon ücsörögtünk csöppet, most a Disznófőhöz tartunk. 

Piliscsabán a Kálvária utca végén parkolunk, domboldalának fenyőit újra megcsodálom.


Átvágunk a lőtéren, ahol már nyoma sincs a Sorstalanság díszletbarakkjainak. 
A végében zárt kapu mellett 


 a mászást könnyítő átjáró.


Pár 100 méter után újabb kapu jön, rajta egy csavar rögzíti a láncot.


Jelzetlen az út kaputól kapuig, valami erdészeti összekötő lehet.
Pont ezért szép, és mert csendes és nyugalmas.


Az avarban új élet ígérete: csírázni készül a makk.


A következő létra visszavezet oda, ahonnan az előbb kicsavaroztuk magunkat.


Innen egyenes út vezet a Disznófőhöz, állítja a férjem, de azt nem mondja, 
amit csak most látok a GeoMap-on, hogy az (idézem) "nehezen járható vadcsapás".

Hát persze. Tudhattam volna.

Komoly ásatások nyomai mindenütt, a hely** a feltárókról kapta nevét. 


Tölgyerdőben makk egy szem sem...

Aggasztó kissé. 
A meghalásnak nem a legkellemesebb módja a vadkan(ok) általi felkoncolás.

Valaki nagyon éhes itt és az a valaki sokan van...


A távolból röfögést hallok, hallucinációmra Tóni kucugással még ráerősít. 

Szinte pánikolok!

Elterelésül manóügyekbe bonyolódom, ez a medencéje


az itt lakónak, nézd, még rámpa is vezet a kuckójához.
  

Régóta nem járt erre senki, az őszi avar elfedi az ösvényt. 
Bóklászunk a fény után, amerre a hegy emelkedik,


ahol a kidőlt fákat szú rágja pókosra.


Egyórás séta után ott van előttünk az, amiért jöttünk, nagytotálban.


Szemben, ahol a fenyők magasodnak, állítólag az a Disznófő legmagasabb pontja. 


A gerincen futó utacskán továbbhaladva még kedvesebb a kép, jobbra a szelekkel,


viharokkal dacoló fácska még alszik magányosan.


Emitt, az erdő tetején 


már színesednek a gallyak, éled a természet.


Ébredek én is, remekül érzem magam, ezeken a hepehupákon csak a zergék járnak meg mi.


A mészkő morzsaléka Kimolát juttatja eszembe, 


ez a partoldal a halasi homokbuckákra emlékeztet


a csúcson, a fenyők fölött csak a szél fütyül.

 

Itthon vagyok, ragyog a nap ránk, 
hajlandó vagyok elfeledni a vadcsapást.


385 méterről bámulunk lefelé. 
Valahol alattunk van a jelzett út, amin visszamegyünk némi kerülővel,


előtte ugyan megállít a hegy legszebb oldala


a legkedvencebb színeimmel.


Kis kóválygás után rátérünk a járt útra,


majd az ember által összekaszabolt fák irányítanak előre a kék jelzésen.


Legalább a koronájuk égi kékbe kapaszkodik.


A vízmosás fölött kidőlt fa, 


rajta az ősz gombamúmiái ácsorognak rendületlenül.


Emitt már nyílnak az első hóvirágok, apró szirmaik épp csak elváltak egymástól.

 

Tulajdonképpen ezért akartam idejönni, a tavasz törékeny hírnökeiért.

"Megkaptad a jelet, mehetsz."

Az út*** a Bükkös-árkon, majd a Kőris-völgyön keresztül végképp hazafelé vezet.



 A vaddisznók elmaradnak mögülem****,


de csak azért, mert ezen az átjárón képtelenek átnyargalni a csülkeikkel.

*
Akarom mondani, a Budai-hegység legszélébe.
Az Kálvária utca túloldala a Pilishez, ez a fele a Budai-hegységhez tartozik.

**
Hegy, de csak nálunk...

***
Összességében valami 9 kilométer lehetett 
2020. február 16-án, vasárnap.

****
Bezzeg, ha idejében ki vagyok oktatva vadkanügyileg,
akkor még meg is interjúvolom a felém kocogó agyarast,
mint a kék kabátos néni.
Hm... vajon miről diskurálhatnak?

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...