utolsó reggelén a telihold ébreszt. Jó alaposan elmélázom rajta, hogy majd hónapokkal később is rácsodalkozhassak: ugyanaz a hold ragyog fölöttünk Pesten is.
Repedtre érő, mézédes fügét viszont egy fán sem fogok otthon találni.
Már most hiányzik Milosz, holott még itt vagyunk.
Pollonia a mai egyetlen komolyabb célunk, muszáj bebiztosítanunk a holnap reggeli kompunkat. Gyorsan megnézzük, hogy söpröget temploma előtt a pap*,
aztán innen kb. 150 méterre északra emberem megpróbál felfeküdni a szélre,
aki nekem Miloszon nem olyan nagy barátom.
Zeusz (más vélemények szerint Poszeidon) trónja az a fotelszerű képződmény,
amibe bele kellene ülnünk ahhoz, hogy mi kettecskén, egész életünkben,
mostanmár örökkön örökkétig együtt maradhassunk, de tutira.
Föntről azonban nem tudjuk megközelíteni, ha nem lenne ennyire veszett a szél,
még bátrabb is lennék, alulról viszont teljességgel lehetetlen a kivitelezés.
Így csak reményleni tudom a holtomiglant.
Mintha az óriások játszóterén lennénk. Elképzelem, ahogy Poszi ücsörög trónján,
egyik kezében fogja ménkűnagy szigonyát és közben hatalmasakat bruhaházva figyeli,
ahogy kölykei körülötte kavicsokkal dobálóznak.
Puff, süvít el egy a bal füle mellett és zuhan ide**,
püff, jobbról landol emitt egy másik, természetesen szikrázva,
apró lyukacskákat hagyva mindenütt a játszótér nem eukompatibilis betonján.
A két sziget számomra legmegkapóbb
partszakasza ez.
Egyéb kevésbé publikus tevékenységek (ebéd, ajándékvásárlás, csomagolás)
után elérkezik a búcsú ideje. A Marmarán most nyúlik hosszúra utoljára az árnyékunk.
Hja, innen még nem is láttuk a naplementét.
Ma sem fogjuk, beérjük ennyivel, tegnap megéltük a tökéleteset, azt überelni úgysem lehetne.
Helyette lenyomjuk az Agia Varvara kilincsét,
legnagyobb döbbenetünkre nyílik az ajtaja. Tudnak valamit ezek a görögök...
A kis kápolna mellett, az ablak túloldalán található a Kri Kri nevezetű éjszakai bár,
Csoda, hogy Jézus nem szökik le miatta a feszületről.
Az Enplo előtt Affika a behívóember.****
Körbesimogatom tenyeremmel az összes utunkba akadó bazsalkomot.
Lesétálunk a múzeum irányába,
(Pásztok, Tripiti malmai!)
aztán vissza,
hogy a háttérben láthassam utoljára a Thalassitrát.
Az Oforaszba térünk be búcsúvacsorálni,
s míg konyhájában sül a kecskécske és rotyog a paradicsomszósz,
teraszán megéljük az utolsó naplementét.
Miloszon ma megtörténik a lehetetlen: macskát etetek.
Mielőtt végleg kibékülnék a macskákkal aludni mennénk,
muszáj bejönnötök velem néhány helyre:
kézműves ékszereket,
rém egyszerű rucikat megpillantani,
amiktől megint varrni támad kedvem, rajzolni meg minimum gyöngyöt fűzni.
És természetesen homokot gyűjteni Halason, a Fráter-dombon,
hogy jövő nyáron, a Homok Múzeumban már onnan is legyen itt lapocska.
Hát vége...
Reggel hazaindulunk...
ebből a ma még kaotikus zenétől hangos
imádni való kicsi fővárosból.
Palazzo Castello - Plaka - Milu
*
Valahol itt helyezkedett el az ókorban az Apollón szentély, az Agios Nikolaos mellett.
**
És ott marad évmilliókkal később, sőt, én sem próbálom kiszedni kráteréből, affrancba!
***
Tényleg borzalom, iszonyat, döbbenet, nyekergés és vonyítás, kaotikus hangcsúszka,
ami elképesztően tetszik a hallgatóságnak, minden zeneszám végét ováció fogadja. :)
****
Ellentétben a pincérekkel, ő tutira nem járt még Pesten, sőőőt, azt sem tudja, hol van.