2017. december 30., szombat

Az volt

már, hogy sétálsz a behavazott erdőben,



bámészkodol a jelzések láthatatlansága okán


és akkor, mintegy váratlanul elibéd toppan egy valóságos, feldíszített karácsonyfa?



Ez idei karácsonyunk utolsó fája,


 amivel lassacskán el is köszönhetek ettől a manóházikós,


 

nigellaízű,

 

forraltborillatú,


 

harmadikbés,



lélekmelengetős,


végül a betlehemekkel teljessé váló


2017-es karácsonytól.

2017. december 24., vasárnap

A változatosság kedvéért idén

Szabó T. Anna versével kívánok minden blogbéli ismerősömnek 
békés, örömteli ünnepet!


Álcakarácsonyfát varricskáztam a sorok elé a legeslegutolsó pillanatban...


Ezek megszülettét Szaberka két zoknicskájának köszönhetem: 
ha azok nem érkeznek meg hozzám idejekorán, meglehet, 
nem is varrok 2017-ben rongylapot. 

Ám jött és az ébresztésért igen hálás vagyok.


És hálás a várakozás és a bontogatás örömeiért és minden rám gondolásért.

Biforafter konyhaajtó Nr9.

 

Marad rajta minden nemképeslap kincs, azok csak jövőre mennek a karácsonyfára.


Arra a bizonyosra, amit tényleg kinőttünk.

😅

2017. december 1., péntek

Egy

körözés alatt álló mosómedve gyújtogatásra készül.


Ténykedését fóka figyeli kíváncsin s beleegyezőn. 

2017. november 1., szerda

Mielőtt

végképp azt hinnétek, utazóblogra váltottam, gyorsan mutatok valami kézműves remeket.

Már nem is tudom, mikor ragadt a fejembe egy fogalom: kokeshi baba.
Bámultam egyszerű gyönyörűségét, de soha a kezembe, mi több, a közvetlen látómezőmbe
 nem került egy sem. Vágyakoztam utána és mindig elhessegettem magamtól a lehetőséget,
nem vesz magának ilyesmit az ember, ha ugyan lehet ilyet vásárolni... 

Aztán a közelmúltban megláttam egyet valakinél: kővé meredtem, egy kokeshi baba, csúszott ki 
az ámulat a számon. Megfogni nem mertem, mindjárt haza akartam volna vinni, tudtam.

Hónapok teltek el és egyszer csak az a valaki nekem adta azt a babát. 
A babáját, amit a japán nagykövettől kapott.

Naruko azóta az előszobánkban lakik.


Olvastam össze aztán mindenfélét arról, miféle jelentéssel bírhatnak ezek a kis jószágok. 
Nyilván kiválasztottam közülük a számomra legelfogadhatóbbat. 

Nem véletlen vonzódásom hát ehhez a csodához.

Varázslatos, ahogyan Naruko az egyik leghíresebb japán babakészítő, 
Yauso OKazaki kezei közt megszületik.


Egy éve ezzel csingilingiz a telefonom.

2017. október 28., szombat

Lassan

három hónapja, hogy hazaértünk Miloszról és éjszakánként még mindig álmodom vele. 
Már nem olyan intenzíven élem meg, mint eleinte, amikor hajnalban felébredve az ablak
 előtti fák sziklákká, a kerítésen futó borostyán tengerré változott pár pillanatra 
vaksi szemeim előtt, de azért itt van velem minden napomban. 


A suliba is elkísér.



Egyetlen hely sem maradt ennyi ideig velem.

Mit mondhatnék még róla? Bár fantasztikusan gyönyörűséges, színes, életteli, sosem foglalja
 el Karpathos helyét a szívünkben. Eszméletlen szerencsénk volt, hogy amikor 2014-ben 
kijutottunk oda, találkozhattunk egy szinte szűz szigettel.

Milosz nagyüzem. Zajos, nyüzsgő, már minden a turistáknak, a turistákról szól. A legtöbb 
étteremben olyan unott türelmetlenséggel reagáltak kérdéseinkre, hogy később teljesen 
felhagytunk az érdeklődéssel. Rendeltünk, ettünk, mehettünk. És bár ettünk nagyon 
finomakat, hiányzott valami az ételekből. Talán a szív... ahogy a tulajék kedvtelve
 figyelik falatozásod és maguk közt meg is beszélik az élményt. Itt nincs marasztalás, 
ha megkaptad, amiért fizettél, menj utadra, lehetőleg minél hamarabb. 
Mégsem róhatom ezt fel a helyieknek, hiszen az átutazókból élnek.

Miloszt már így ismertem meg, hát ilyennek szeretem. 
Hangosnak, zsúfoltnak, szagosnak, bazsalikomillatúnak, sokszínűnek és teljesnek. 




2017. október 26., csütörtök

Még alszik

Milosz, amikor 6-kor ébresztőt csörög a telefonom. Nem merem több fotóval húzni az 
időt, Polloniába kell érnünk fél 8-ra. Itt az újabb csavarunk: Kimoloszról fogunk
hazakompolni, ahhoz viszont előbb Miloszról kell odakompolni.


Jó korán érkezünk, szokás szerint túlbiztosítunk mindent, 
7-kor mi állunk be elsőként a várakozók későbbi sorába.


Juci a helyén, andalgunk még egy órácskát a hajósok városkájában,


a dalos kedvű,


görög hajósok városkájában.


Kezdek aggódni, fél 9 van és a Faneromeni sehol. 
Nagy a szél, tajtékzik a tenger, mileszha...


A komp, amin immár negyedszer szeretnénk átszelni a két sziget közti távot, 
lassan mégis megjelenik. Lassan, nagyon lassan jelenik meg.


Miután kiköt, elegáns mozdulattal hagynak ki minket, az elsőket és a mögöttünk sorakozó
 áruszállítókat vezénylik fel a hajóra. Mi van? Túl erősen hullámzik a tenger, nem visznek át
 mindenkit, mert nem biztos, hogy vissza tudnak hozni aznap. Affrancba, esek kétségbe,
 nekünk mindenképp át kell jutnunk, magyarázom újra és újra a továbbkompolást 
az illetékesnek. Szerencsére megérti és feltessékel végül minket is.


Megkönnyebbülök, holnaputánra haza kell érnünk, isten veled Milosz,


ég veled Panagia Faneromeni.


Kimoloson marad két óránk a nagy hajó érkezéséig, 
így felgyalogolunk Chorio tövébe péksütiért és kávéért. 


A Speedrunner is jócskán késve érkezik és marha nehezen fordul rá 
a kikötő rampájára a háborgó tenger miatt.


Már egészen könnyedén találunk helyet a gyomrában, ellenben a miénk nem akar előkerülni. 
Az a fura, hogy amikor jöttünk, folyton elénk állt egy utaskísérő, most meg, amint meglátják
 a jegyünket, félreállnak az utunkból és mutatnak fel, aztán előre és ott már nincs senki. 
Mire nagy nehezen megtaláljuk és leülünk valami szeparé féleségben, felnézek az üvegajtóra
 és akkor jövök rá, mit jelent exkluzívan utazni. Marhajó! Mit keresünk itt? 

Kimoloszról olcsóbb ez a jegy, mint Pireusból Miloszra a economy. 

Vicces.


Kapunk egy kódot, amivel kimehetünk a fedélzetre és onnantól kezdve 
apróbb megszakításokkal ott tartózkodom. 


Döbbenetesen szép a mögöttünk tajtékzó tenger és a látóhatár imbolygásától teljesen 
el vagyok bűvölve. Föl meg le, visonganak a népek, persze boldog visongással, 
elfehéredett körmökkel kapaszkodva mindenbe és mindenkibe.


Kimoloszról kis kitérőt teszünk: Folegandroszon,


majd Sikinoszon kötünk ki utasokért.


Ott visszafordulunk, ismét elhaladunk Folegandrosz és Kimolosz mellett, 
majd Sifnos kikötőjében


időzünk egy csöppecskét.


A szigetekből persze nem sokat látunk, csak Serifos tárja elénk Choráját. 
Le vagyok taglózva szépségétől, Olymbost látom és Plakát benne egyszerre. 
Mellettem egy görögi leányka búcsúzkodik a szigeten maradt szerelmétől, 
bár nem ismerem nyelvét, mégis tudom minden sírós panaszszavát. 


Hat órás ringatózás után érkezünk végre Pireuszba,


ahonnan 20 órányi autókázás következik.


Nyaralásunk utolsó naplementéje még görög földön ér, 
az út további részleteiről nem beszélek.


A hazaérkezéskor magunk helyett inkább egy Jucit mutatok,


egy Milosz és Kimolosz porától koszos, hűséges Jucit.

2017. augusztus 26., szombat

Nyaralásunk

utolsó reggelén a telihold ébreszt. Jó alaposan elmélázom rajta, hogy majd hónapokkal később is rácsodalkozhassak: ugyanaz a hold ragyog fölöttünk Pesten is.


Repedtre érő, mézédes fügét viszont egy fán sem fogok otthon találni.
Már most hiányzik Milosz, holott még itt vagyunk.

 

Pollonia a mai egyetlen komolyabb célunk, muszáj bebiztosítanunk a holnap reggeli kompunkat. Gyorsan megnézzük, hogy söpröget temploma előtt a pap*,

 

aztán innen kb. 150 méterre északra emberem megpróbál felfeküdni a szélre,
aki nekem Miloszon nem olyan nagy barátom.


Zeusz (más vélemények szerint Poszeidon) trónja az a fotelszerű képződmény,
 amibe bele kellene ülnünk ahhoz, hogy mi kettecskén, egész életünkben, 
mostanmár örökkön örökkétig együtt maradhassunk, de tutira.


Föntről azonban nem tudjuk megközelíteni, ha nem lenne ennyire veszett a szél, 
még bátrabb is lennék, alulról viszont teljességgel lehetetlen a kivitelezés.


Így csak reményleni tudom a holtomiglant.


Mintha az óriások játszóterén lennénk. Elképzelem, ahogy Poszi ücsörög trónján, 
egyik kezében fogja ménkűnagy szigonyát és közben hatalmasakat bruhaházva figyeli, 
ahogy kölykei körülötte kavicsokkal dobálóznak.


Puff, süvít el egy a bal füle mellett és zuhan ide**,


püff, jobbról landol emitt egy másik, természetesen szikrázva,


 apró lyukacskákat hagyva mindenütt a játszótér nem eukompatibilis betonján.


A két sziget számomra legmegkapóbb


partszakasza ez.


Egyéb kevésbé publikus tevékenységek (ebéd, ajándékvásárlás, csomagolás) 
után elérkezik a búcsú ideje. A Marmarán most nyúlik hosszúra utoljára az árnyékunk.


Hja, innen még nem is láttuk a naplementét.


Ma sem fogjuk, beérjük ennyivel, tegnap megéltük a tökéleteset, azt überelni úgysem lehetne.


Helyette lenyomjuk az Agia Varvara kilincsét,

 

legnagyobb döbbenetünkre nyílik az ajtaja. Tudnak valamit ezek a görögök...
A kis kápolna mellett, az ablak túloldalán található a Kri Kri nevezetű éjszakai bár, 


ahonnan egész héten felhangzott hozzánk ez a borzalom***.


Csoda, hogy Jézus nem szökik le miatta a feszületről.


Az Enplo előtt Affika a behívóember.****


Körbesimogatom tenyeremmel az összes utunkba akadó bazsalkomot.


Lesétálunk a múzeum irányába, 
(Pásztok, Tripiti malmai!)


aztán vissza,


hogy a háttérben láthassam utoljára a Thalassitrát.


Az Oforaszba térünk be búcsúvacsorálni, 
 

s míg konyhájában sül a kecskécske és rotyog a paradicsomszósz, 


teraszán megéljük az utolsó naplementét.


Miloszon ma megtörténik a lehetetlen: macskát etetek.


Mielőtt végleg kibékülnék a macskákkal aludni mennénk, 
muszáj bejönnötök velem néhány helyre:


kézműves ékszereket,


rém egyszerű rucikat megpillantani,

 

amiktől megint varrni támad kedvem, rajzolni meg minimum gyöngyöt fűzni.


És természetesen homokot gyűjteni Halason, a Fráter-dombon,

 

hogy jövő nyáron, a Homok Múzeumban már onnan is legyen itt lapocska.


Hát vége...


Reggel hazaindulunk...


ebből a ma még kaotikus zenétől hangos


imádni való kicsi fővárosból.


Palazzo Castello - Plaka - Milu

Valahol itt helyezkedett el az ókorban az Apollón szentély, az Agios Nikolaos mellett.

** 
És ott marad évmilliókkal később, sőt, én sem próbálom kiszedni kráteréből, affrancba!

*** 
Tényleg borzalom, iszonyat, döbbenet, nyekergés és vonyítás, kaotikus hangcsúszka,
 ami elképesztően tetszik a hallgatóságnak, minden zeneszám végét ováció fogadja. :)

****
Ellentétben a pincérekkel, ő tutira nem járt még Pesten, sőőőt, azt sem tudja, hol van.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...