Drágaszág

 Az első karpathosi utunkon, 2014-ben találkoztam először a plumériákkal, de szerelembe nem én, hanem a férjem esett velük. Leginkább illatos virágaik voltak rá nagy hatással, így lépten nyomon azt tűzte a hajamba. Én meg ugye tűrtem, mert a virág bódítólag hatott tudatomra, azt hittem fiatal vagyok megint és főleg szép. :)

Aztán hazajöttünk, majd pár hónapra rá, a születésnapomon ez fogadott az előszobában. 

Te nem vagy normális, azt hiszem, ez volt az első mondatom, mert már akkor sejteni véltem a jövőt. No azért örültem mégis, mert két ág végében megpillantottam a bimbókat.

Korábbi gazdája szerint ezek tavaszra kinyílnak, tegyük csak a növénykét pihenni most a garázsba, tavasszal ébred, leveledzik, virágzik, bódulat helyben, stb.

Úgy tettünk. Csakhogy a mi garázsunkban olykor 8 foknál kevesebb volt azon a télen, így a három ágból az egyiknek a vége elfagyott, a két másikon lévő virágkezdemény pedig elhalálozott.

Plumikánk (mert akkor már ez volt a neve) azért tavasszal felébredt,

nyárra ontotta bőszen a leveleket, de hiába állítottam egyéb mediterrán jellegű növények közé, virágot ugyan nem hozott.

Jöhettek spéci földek, tápok meg oldatok, az immár Drágaszággá avandzsérozott növény akkor sem virágzott. Teltek s múltak az évek, ősszel beköltöztettük a legvilágosabb szobába, ahol rendre teljesen megkopaszodott, majd minden májusban kitelepítettük a teraszra.

 Ez a művelet egyre macerásabb lett, hiszen Őfelsége nőtt, mint a bolond. Nyaranta már eszembe nem jutott vizslatni, voldungeren kívül nem is kapott extra juttatást, azt is hébe-hóba. Hat kerek esztendő telt el, amikor 2020. augusztus 19-én véletlenül megakadt valamin a szemem.

Oppácska... virágkezdemény.

Egy hónap telt el, mire az első virág végre kibomlott. Addigra megint túl voltunk pár kisbehurcoláson, lévén az éjszakák már hűvösek, 

 

ám a nappalok még melegek és Pluméria őnagysága az utóbbit imádja, ellenben az előbbit utálja. Reggel tehát a lakásból ki-, este meg becipeltük heteken át. 

Szeptember közepétől aztán ontotta a Drágaszág a virágokat. Annyira odáig voltam tőle, hogy sokáig a nappaliban ácsorgott a hideg beállta után is. Alatta üldögélve horgoltam meg az első amigurumikat, mélyeket szippantva diszkrét ájeréből. 

Kilencvenkét virágot hozott két ágon

 és ha hiszitek el, ha nem, éppen az 50. születésnapomon dobta el az ötvenediket. :) 

Még egy hónapig vidított, majd téli nyugovóra tért.

2021-ben váratlan meglepetésként a gyereke örvendeztetett meg egy kisebb csokrétával.

2022-ben ismét a nagy virágzott.

Már júliusban kinyílt, így az udvaron teljes szépségében és illatárjában

fotózhattam, imádhattam reggeltől estig. 

Összeválogattam pár fonalat,

mert természetesen hímezhetnékem is támadt.

Abban az évben bónuszként még két csokrot kaptam tőle, azok a szokásos rendben, ősszel, már a szobában pompáztak. Kint bár ősz volt, bent még sokáig illatozott a nyár. 

Két nyár telt el azóta virágtalanul.

***

Két számomra kedves képet teszek még ide. Az első négyszirmú a virága,

a másik a napraforgó okán lett különleges.

Plumika jelenleg tökkopaszon alussza téli álmát a szobában. 

Hogy mit tartogat jövőre, leveleket csupán vagy virágot is, azt csak ő tudja.

Lóherés II.

 A korábban említett lóherék szépen gyülekeztek az ónagygáborban, csak azt nem tudtam sokáig, mivégre is nekem ennyi préselet. 

Céltalan, hasztalan, boldogabb nem leszek tőlük. 

Aztán egyszer csak bemotoszkálta magát a fejembe a Tíz lépcső első sora: Szórd szét kincseid...

A négylevelű lóherék állítólag szerencsét hoznak*, így 20 darabot beáldoztam jótékonysági célra. 
Kis évköszöntő kártyák lettek belőlük, amiknek a hátuljára egy-egy bölcselet került.**

Ezekkel indultam 2025 első tanítási napján iskolába, 

mosolyt fakasztani kedves pedákkollégám arcára. Húzz egyet!

A többit elképzelheted. Öröm volt látni az örömüket. 

* A négylevelű lóherék állítólag szerencsét hoznak, az ötlevelűek sikert,

a hatlevelűek gazdagságot, a hétlevelűek pedig egy életen át tartó boldogságot.

** Többnyire innen válogattam.

Toscana

2006 nyarán, egy társasutazás keretében jártam először Toszkánában. 

Társasutazáson, mondom, holott teljesen egyedül voltam ott. :)

Egyedül róttam Siena utcáit, egyedül ámultam a Pienza alatt elterülő völgyet és tudtam,

 egyszer visszatérek még oda, de akkor már nem lehetek egyedül, hiszen ezt a csodát meg

 kell mutatnom valakinek. Aztán egy San Gimignanoban készült képpel Munkupunkuvá

 lettem és bő fél évvel később betoppant az életembe Azavalaki. 

És tavaly ősszel végre elvittem őt Toszkánába. 

Elvittem, holott ő vezetett, miközben az anyósülésen 
kényelmesen elterpeszkedve somolyogtam magamban a vajonmitszólmajdhozzán.

Egy picurka faluban szálltunk meg egy régi-régi házban, aminek a kertjéből Pienzára láttunk,
 a könyvtárszobája ablakából meg az ikonikus szerpentinre. 

Ott volt tehát előttünk a nap bármely szakában Toszkána esszenciája, a Val d'Orcia.

És elmentünk együtt az oly régóta áhított Pienzába, ami persze már nem AZ a Pienza, 

hisz telve vagyon tömeggel, viszont ősz lévén egyetlen kabóca sem zúgott a fejünk fölött.

 Más volt ez a város, már nem az enyém, és nem is a miénk. Miénk az alatta elterülő völgy

 egy bizonyos útja lett, az Elisium útja*. Búza helyett ugyan maximum kaprot simogathatott

 a Jóember, de végtelenül teljes volt az élmény így is. 

Aztán persze meglett Siena, ahol éltem már valamikor, sokszáz évvel ezelőtt és mindennek ellenére 

MOST minduntalan eltévedtem benne, de ez csak hozzátett a mosthoz, a jelenemhez.

És aztán megfotóztam a képet, aminek a netről szedett változatát 17 éve hordozom a pénztárcámban 

és amiről kiderült, semmiféle fotótrükk nem is kell hozzá, elég az okostelefont a magasba emelni, 

miközben az emberem megtámasztja azt a kezével, mivelhogy az enyém kissé remeg az örömtől.

És megjártuk San Gimignanot annak a bizonyos kutas képnek a megismétléséért. 

 

Nos, a kép tanulsága szerint annó fiatalabb voltam és fittebb is sokkal, de boldogabb semmiképp.

Ez pedig csak egy szerelmes bejegyzés.

*

Egy bizonyos filmben, de melyikben?

Megismerkedésünk

 tizenhetedik évfordulóján a Jóember elvitt engem az Andrássy útra, és amikor ott két torokszorító pillanat közt föltekintettem az égre, visszamosolygott rám a Jóisten.

Hát szervusz... mondta... eléggé hiányoztál.

Palóc Kappadókia

Kazáron, a Kézművesház udvarán parkolunk, a kapu szombaton is nyitva.

Idilli környezet, egyúttal a palóc népi építészet néhány 

jellegzetes épületét megvizsgálhatjuk a szomszédban.

Sajnálom, hogy minden zárva, majd visszajövünk ide élet idején.

Addig marad az örök igazság:

"Minden görbeség a maga helyén kívánatos."

 

A Béke utcán hagyjuk el a települést, ez a hosszabb út*, a fő látnivalót épp 

a legvégére tartogatja. A piros kereszten haladunk, előbb egy vörösbegy 

illegeti magát mellettem, majd nappali pávaszem szórakozik velem. 

Leszáll a földre és lassan felém fordítja szárnyait.

Persze... mögöttem a nap.

Sütkérezik.

 

Valahol itt letérünk a jelzett útról, ugyanis attól balra, fölötte egy másik út fut 

azzal párhuzamosan. Innen ezt látjuk, a túraút meg valójában egy mély vájat, 

amiből kétoldalra kilátni nem lehet, így elég nyomasztó.

Véletlenül jól döntöttünk, a tanösvény nevezetes pontjaira remekül odalátunk föntről.

 

Naugye? Az ismertető táblára zummolva ezt olvasom:

" Az itt látható földtani feltárás kb. 10-12°-kal délnek dőlő, kb. 15-18 millió éves rétegsor..."

Satöbbi.**

 

Pár száz méter után visszatérünk a jelzett útra. Innen erdős részen haladunk.

Ez lehet az öreg tölgyek útja, mindkét oldalon hatalmasok meredeznek fölébünk.

Elképesztő hangulata van az erdőnek, valami mély és ősi nyugalom kísér minket.

 

Nem is hallani mást, csak a szél susogását.

 

Különösek itt a fák, mondom.

Ez például igyekszik egyben tartani a kitüremkedő löszfelszínt.

 

Emezek bakancsot hordanak és manók buckáit őrzik.***

 

Hamarosan bányatóhoz érünk, partján család pecázik,

körben ezernyi martilapu virágzik.

A víztükör nyugodt, csak a bevetett horog fodrozza.

Egészen idilli.

Majdhogynem bukolikus.

Percek múlva ott is vagyunk a palócok Kappadókiájában.

Lenyűgöz a méreteivel, pláne azért, mert valakinél azt olvastam, 

csalódás volt neki ahhoz képest, amekkorára számított, 

ezáltal főleg döbbenet, hogy

EKKORA!

Közel egy hektáron terül el,

az egész Európában egyedülálló a kazári riolittufa képződmény.

A világon is csupán 6 hasonlót találni, a legismertebb

a Törökországban található híres és nevezetes.

Mi a tetejéhez érkeztünk meg, 

innen óvakodtunk tovább a jobb oldalon futó pici ösvényen.

Körülbelül középről lövöm ezt a körpanorámát,

aztán "gyorsan" megyek**** Tóni után, aki már megint megtalálta 

a szerintem legveszélyesebb = legjobb helyet.

Páratlan, tényleg, mindenféle rálátások,

átlátások

és meglátások*****.

Jó meredek utacska visz lefelé a tetőről,

majd egy vízmosás fölé rakott eszkábán óvakodunk át.

Kétoldalt fölénk magasodik a riolittufa.

Kis kanyonon vágunk keresztül, előttünk a tábla, amit fölülről láttunk.

   

 A legszűkebb pontján nem kell kinyújtanom teljesen a két kezem, 

hogy megérintsem mindkét falát.

Kukkantsunk vissza, erről jöttünk,

ott fönn álltunk.

 

Jobbra tőle tufautcácska, benne Tóni, mögötte tufasikátor.

 

A kanyon végén éppen csak kivehető csapáson hagyjuk el a területet,

természetesen meredeken felfelé.

Onnantól gyerekjáték az egész: erdős, bokros, bozótoson,

lankás legelő mellett érkezünk a Béla utcára.

*

Kb 9 kilométeres kör.

**

Imádlak, Asony!

***

Képzelem, ahogy az illetéktelen betolakodót egyetlen célirányos rúgással messzire röpítik.

****

Már amennyire bottal sietni lehet.

*****

Martilapu itt is, csokorban.

2020. április 4.