Konyhaajtónk

a jelenlegi, azaz 2020. december 29-i állapotában.

Akár hendimédi a gyönyörűség, akár gépinyomott bóti, egyformán kedves mindegyik.

Ugyanazt az üzenetet hordozzák, még ha más szavakkal is. Kísér a múltam.*

Majdnem mindegyiken ott a fenyő, így aztán mégsincs hiányérzetem, hogy idén 

csak laposfenyőnk lett,* ami bizonyos szögből úgy tűnik, mintha falra mászna.

 

Erre nem fér fel a komplett gyűjtemény, viszont remekül mutat a piros + fehér a zöldön.

A Zünnep másnapján aztán beleültem a fotölybe és kinyitottam Adobozt.

Elhűlve tapasztaltam, hogy még annál is telébb van, mint amire számítottam.**

Életem lapjai, avagy csordultig telve a szeretetbefőttem.

💗

Nálunk a karácsony: fa, ajtó, miketten.

Idén rekordot döntöttünk, ama bizonyos ajtó ötször öltözött át:

    

áprilisban, júliusban, szeptemberben, novemberben és lásd föntebb decemberben.

*

Kísér a múltam, a pesti tanító nénis múltam. 

Kísért a múltam.

**

Miután hosszas tanulmányozás után sem tudtam eldönteni, hogy egy kivágásra termelt

 fenyőnek vagy egy műfenyőnek nagyobb a karbonlábnyoma, elővettem a dobozból 

a kb. 20 éves girlandot és egy lécre drótozva ezt a formát alakítottam ki.

Szerintem győztem. Ökotudatosabb csak akkor lettem volna, ha töves fenyőt veszünk, 

de  azt hová ültetjük? Suttyomban valami parkba vagy erdőbe? Elképzelem, 

ahogy más lopakodó ökogerillákkal futunk össze hajnalban... majd, egyszer...

**

Szerencsére ki tudtam belőle venni 3 karácsonyi és 5 húsvéti, általam készített*** 

duplán létező lapot, azok helyére beférnek IDÉN az újak, de mi lesz jövőre?

***

Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy ugye azért készítek képeslapot, 

mert így olcsóbb, mintha boltban venném?

😷

Már épp

össze akartam szedni az asztalra válogatott anyagokat, 

hogy idén mégsem varrok képeslapokat, amikor kipillantottam az ablakon 

és megláttam a postaládában egy fehér borítékot.*

Kirohantam és közben vagy tízszer elmondtam magamban,

csakazlegyencsakazlegyencsakazlegyen, 

aztán sóhajtottam egy mélyet örömömben. 

A borítékot felbontatlanul a komódra tettem, majd szépen visszasimogattam az anyagokat

 az asztalra és kiszabtam 11 fenyőfát, 11 háttérkéket és 1 hosszú fehér csíkot. 

Mi mást tehetnék? Én vagyok én.

(Meg mert közben rémjól szórakoztam.)

Ezek** pedig az ablakon bekíváncsiskodók:

"Tessék mondani, lehetnék a karácsonyfátok?"

Velük kívánom Nektek a lehető legteljesebb karácsonyt!

Vigyázzatok magatokra és egymásra, amennyire csak lehet.

*

2020. dec. 16-án.

**

Félkészen a vasalódeszkán. Idén több fotóm nincs róluk, mire eszembe jutott, már belezártam kilencet a borítékjába. Egy az enyém és van egy kósza, aki gazdára vár. 

Szívesen elcserélném valakivel, akinek szintén megmaradt egy saját készítésű lapja.

A korábbi évek képeslapjait itt találjátok.

A konyhaajtóval majd jövök.

Nyulacs fordulópont

az életemben több okból kifolyólag is. Ő az első nem 30 centis illető és ő az első, 
akinek határozottan kerekíteni kezdtem a pocakját.

Nyulacs egy évekkel ezelőtt kötött pulóverem bal ujjából született vagyis annak a feléből.

Fura egy holmi volt az is. Akkor kezdtem kötni, amikor utoljára terhes lettem és kb. akkor fejeztem be, amikor kiderült, az a babócska sem marad velünk. Ennélfogva nem hordtam hát soha, de soha. Szépen kimostam, öblítettem, aztán betettem a szekrény legalsó polcára a ruhák mögé. 

Most jutott csak eszembe, hogy valahol meg kell lennie, amikor a férjem megkérdezte, magamat mikor horgolom meg? Megvolt, persze, ott volt, a helyén, mintha tegnap mostam volna ki, úgy illatozott az öblítőtől. Kicsit simogattam, aztán megkerestem a befejező szál végét.

Hát így született Nyulacs, vagyis az a személy, aki Egynyulacskából velem maradt.

A történet ismeretében elfogadható a poncsójának és farkincájának a színe, 

meg a szomorú szeme, ugye?

Ideje elbúcsúznom a nyulasságtól, miközben nyúl maradok én mindörökre.

Ámmen.

Szederke

 van már vagy háromhetes, ergó jelentős lemaradásban vagyok még mindig. 
Nevét színeinek köszönheti, pontosabban az aláöltözetének.

A haja sokszor neki is égnek áll.*

Jó sokáig eljátszódtam vele, rucikon kívül hátizsákot kapott meg kisállatot.

Nyuszkót olykor a kezében hurcibálja,

de kissé szorosan belefér az a hátizsákba is.

Nyuszi, hopp, gyere csak ide!

Ide, vissza a közelembe!**

Szederke pocakja egy újabb virtuális tantestületi értekezlet keretében valósult meg,

ezzel azt akarom hangsúlyozni, milyen gyorsan horgolok, nem pedig azt, 

hogy az értekezlet volt már megint nagyon hosszú.***

A haját a visszaskalpolós módszerrel készítettem:

tehát a gombócfejre többszöri rápróbálgatással horgoltam egy pontosan ráillő félgömböt,

majd a bilit körben felvarrtam és ehhez hurkoltam a copfnak való tincseket.

És azkor a Zember megkérdezte, hogy magadatmikorhorgolodmármeg?****

*

Mint egyre többször nekem, de sajnos nem mindenkinek ebben az országban...

**

Totemállat, persze, de magánügyi.

***

95 percig tartott.

****

És akkor beugrott, miért jár a fejemben folyamatosan valaki.

Tádámm!

Maruszja után majdnem oroszul kezdtem begépelni, hogy 

rázresítye predsztáviccá vám májá liszánka, 

de nem akarok kérkedni megkopott* orosztudásommal,

ezért inkább gyorsan magyarra váltok.

Tádámm! 

Engedjétek meg, hogy bemutassam Nektek Lizát, az én rókácskámat.

Mintáját ne keressétek a neten, jött a kezemből, 

ahogy kiadta az ökölnyi fonalgombolyag.

Eddig ő a kedvencem és ezáltal reá 

már nagyon-naggyon-nagggyon büszke vagyok.

Imádtam készíteni a hosszú, szimatra kész orrát,

percekig vacakoltam a senkinél még nem látott szempillákkal.**

Ezektől lett Rókicából Liza.

Fajtáját tekintve rókatündér.***

Csak amikor elkészült, jöttem rá, hogy a sulis totemállataimat 

horgolom sorban. Vajon ki lesz a következő?****

*

Pedig egészen jó volt harmincpár évvel ezelőtt.

**

Akkor ez az én kitalációm, már Misi is megkapta, ő fiú.

***

Liza, a rókatündér

Dánsz, Dánsz, Háb-a-gut-táj-mu!

****

Amikor kapok egy új osztályt, választok egy állatot, aki végigkíséri az első évünket, 

de valahogy befaragok ezzel a korai névadással. Az előző osztályom 

egyáltalán nem volt kis szelíd méhecskék gyülekezete,

a jelenlegi babákat még kevésbé nevezném furfangos rókácskáknak.

Fordítva bezzeg tökéletes lett volna az elnevezés.

Vajon kik lesznek a következők?

(Szerencsére van még 2 és fél tanévem agyalni ezen.)

A következő

illetőre különösebben nem vagyok büszke. Teljesen hétköznapi horgolvány, akiről eleve tudni lehetett, hogy a kezéhez és az arcához használt gyapjúfonal nem lesz majd elegendő. Trükköznöm kellett hát a lehányka fejével, emiatt kevésbé kerekded a pofija és a feje búbja rózsaszín. Mindez a haja miatt nem látszik. A fufruja sem a legjobb, inkább kíváncsiságból horgoltam ilyenre, egyáltalán nem tetszik. 

Íme pucéran: a harisnyája csíkozását is elbarmoltam. 

Ha felruházom, akkor meg olyan, mintha valami posztszovjet állam lakója lenne.

Szegénykém: Maruszja.

Le nem fejteném mégsem, ha már egyszer életet leheltem belé.

Maradt

tehát 9 dkg rozsdavörös fonalam, és mivel pont Misi Mókussal kalandozunk* idén,
nem sokáig volt kérdéses, kivé alakuljon a fonalgombolyag. Keresgéltem a neten egy ideig,
 mások hogyan mókusamigurumiznak, aztán beültem a fotelbe. 

Jött magától minden. A férjem szerint mostanában épp olyan vagyok, akár egy 3D-s** nyomtató. Misi testével nem akadt gondom, de a fejét egyszer le kellett bontanom. 

Íme, ő: az én Misi Mókusom.

Állatokat akkor sem öltöztetek szívesen, ha mesebeliek, ezért csupán egy sálat kapott a nyakába, ha már olyan hosszú útra indul.*** Zöldet, mert különben is rejtőzékeny az illető.

Egy pillanatra nem figyelek oda és máris a barackfára bújik előlem.

 

Hopp, még idejében elkaptam. Holnap jön velem a suliba.

*
Tersánszky Józsi Jenő meseregényét dolgozzuk fel közösen lapbook formában. 

A portfólióm szerves részét képezte pár éve, eléggé büszke vagyok rá.

**
Közben nyomtattam egy kosarat(?) kenderzsinórból,

ezeknek meg az azóta elkészült újabb személyiségeknek.

***

Az ötödik fejezet következik, melyben Misi lelécel az erdőből.

Cicó után

villámgyorsan megszületett egy nevetlenke baba. Két este volt, úgy emlékszem, különösebben nem is terveztem. Az az egy dolog vezérelt, hogy a suliból visszalopott* türkizes fonalaim és a még itthon őrzött szürkéim fogyjanak.

Szinte komoly ruhatára lett, sapkát, pulcsit, levehető cipőt kapott, 

sőt, hüvelykujjat is szórakoztam mindkét kezére. Szerintetek lájkolja?

A hajával meggyűlt a bajom. Szerettem volna, ha a pulcsiján éppen csak előtűnő barnák

 egyike kerül a fejére. A barna fonalaimból viszont nem sokat hagytak meg a gyerekek, 

így kénytelen voltam 10 dekányi rozsdavörösre beruházni. Persze előnyösebb lett volna 

egy mogyoróbarna, mert így eléggé lángol a Lenke kétcopfja.

Szóval a színnel és a mennyiséggel jól befürödtem, mert mi a csudát csináljak a 9 dekányi fölösleggel?** Aztán beállítottam immár kettejüket a fotölybe 

és akkor eszembe jutott valaki, akinek a teste totálisan rozsdavörös, csak a farka fekete.***

És akkor megint örülni kezdtem eléggé.

*

Ja, ha kerül hozzám fonal, az a suliban végzi, mert ugye én nem kötök és nem horgolok.

 Berakom az osztályvagyonba, legyen belőle egyszer sodrás, pókfonás és körmönfonás,

 drótállatka vagy sapka. Komolyan lelkifurdalásom támad, amikor visszahozok pár

 gombolykát a korábban magaméból. A pedagógus talán az egyetlen állatfaj, 

aki nem lop a munkahelyéről, hanem visz oda. Nekem lejmol az egész család: a férjem, anyukám, de még az anyósom is (bár ő nem tud(hat)ja, hogy a cucc a suliban végzi).

**

Viszem a suliba, hehe, akár azt a többkilónyit, amiből sosem lett a férjemnek pulóver, 

nekem poncsó, nyakmelegítő, sapka, kardigán, satöbbi.

***

Aki végigkíséri természetesen a teljes másodikos tanévemet.

Játszom

Sosem tudtam horgolni. Na jó, egyszer készítettem egy komódcsipkét, aztán egy virágfüzért, de kábé ennyivel ki is merült a tudományom és a késztetésem. Az amigurumik láttán meg egyszerre szaladt a homlokom közepére finnyásan mindkét szemöldököm. Erre, most, a fene sem tudja, honnan, elementális erővel tört rám a horgolási kényszer.* 

Másnap megvettem ezt, hogy utánajárjak az alapoknak, nem gép előtt ücsörögve, 

hanem fotelban lapozgatva. 

Először egyéniesítettem egy gombát,

aztán persze a nyuszi sem olyan lett,

amilyennek azt Manuska kitalálta,

mert nagyon, de nagyon nem szeretem a korlátokat.

Itt kábé le is tettem az újságot** és elkezdtem a magam feje után játszadozni.

És mivel annyira, de annyira nem kedvelem a macskákat, horgoltam egy cicát.

Egy ilyen tarkalilás cicát, ami fenemód passzolt az aktuális ruhámhoz,***

ráadásul mosolyt csalt az arcomra, valahányszor rátévedt a tekintetem, 

ergó állandóan rá kellett néznem.

És akkor már tudtam, nem csupán múló lesz a szeszély, 

hanem aktuális szenvedéllyé válik hamarosan.****

*

Szeptember végén történt egy végtelenül szomorú esemény a családban. Addig bíztam benne, a húgom nem örökli a sorsot, aztán megtörtént vele is, vele még szívet tépőbben. Fájt a lelkem érte, miattuk, járt az agyam, tehetetlen ürességgel, magam nyugtatójául jött ez az egész.

**

Csak a fortélyokért azért előveszem, remekül benne vannak az alapok, pl.: hogyan kell pálcát, félpálcát, nemtommit hurkolni, mert én mittommiket horgolok továbbra is.

***

Ruhát a macskához vagy macskát a ruhához?

****

Hetente kap új társat Cicó, jelenleg öten ácsorognak egy nagy, kerek horgolt tárolóban.

Majd jönnek sorban. Életmesének mára ennyi is elég.