jó ideje nem lelem különösebb örömem a varrásban. Nem izgatnak takarók, faliképek és táskák, holott mindegyikből van minimum egy félig elkészített darab a szekrény mélyén. Ahogy lelkesedésem nézem, sokáig nem is lesz belőlük végtermék, mondjuk, kinek is lenne, minek is lenne?
Szóval majdnem végképp hátat fordítottam a varrógépnek, mondom, majdnem, amikor
kábé két hete beugrott valami, Szentendre felé (felől?) félúton. És olyan nagyon odáig lettem,
hogy rezegtem és remegett a kezem, mert időm éppen erre volt a legkevesebb.
Október huszonharmadikán aztán belevágtam, azóta minden sulimentes napom többnyire ezzel telik. Játszom… modellezek… mókolok… mindenféle csalafintaságokat kitalálok és azóta megint és szinte mindig mosolygok. Íme, derűm eredője :
Bejka jáTéka egy tanulós-játszós könyv, persze textilből, mert mi másból is készíthetném?
Almafa, csak azzal indíthattam, aranyalma ághegyen, meg különben is az volt az ovis jelem, meg itt a favicon meg ott a vízjel, az alma különben is én vagyok, minden itteni dolgok eredője. Jött hozzá tojásfej, lovacska, virágoskert és léghajó (mer ugye a Jóember anno), veteményeskert meg
pókháló, amire halálosan büszke vagyok, ezt kompletten én ötleteltem meg fejlesztettem
(pillogós szmájli), végül egy foltos kutyus pórázon.
A többi fejben, rajzon, mert mit tagadjam, egy oldalacskára képes vagyok majd egy teljes napot beáldozni. Na jó, közben főzök, mosok, takarítok, Kincskereső olvasónaplóját javítok.
Tíz oldal, hat centi.
Örülök hát nagyon. De akkor most hogyan tovább?