2018. október 13., szombat

Valóságos

kis paradicsoma a túrázóknak ez a sziget, több, mint 100 kilométernyi tökéletesen jelzett 
úttal várja a gyaloglást kedvelőket. Eltévedni szinte lehetetlen, ráadásul egy egy jó kis app 
is segítségünkre van a ténfergésben. Fantasztikus útvonalakat mutogat, 
ám a legszuperebbeket, a leghosszabbakat nem fogjuk végigbandukolni a hőség miatt. 
Még mindig az első napunknál tartunk.
😊

Miután 2 óra alatt tökéletesen kipihenjük az utazás fáradalmait, esti sétára indulunk. 
A legelérhetőbb célt a parkolóból is látni, rövid, könnyű körnek ígérkezik.


Az út két oldalán lépcsőzetesen kialakított "kertek", picurka szántóföldecskék. 
Fölöttünk, a kerítés mögött kecskék*, a legkisebb kétségbeesetten ránk mekeg. 
Barátkozna, jönne a simogatásért.

Alatta, mögötte, mellette, gyakorlatilag mindenütt a sziget újabb jellegzetessége, a megszámlálhatatlan hosszúságban felépített támfalak labirintusa.



Mert támfal az mindig van: jobbról vagy balról, de legtöbbször jobbról és balról is.
Itt valami különösen gyönyörűséges alapossággal készültek az egymásra pakolgatások.


Egyik oldalunkon ez kísér, jobbról meg a tenger végtelenje.


Megejtő, mondhatom, mint ennek a rendes fakapunak a tradisönel zsanérja is.


Előtte az első szívkavics** pont abból a szürkén csillogó kőzetből, amiből a falak is állnak. 


A szigetnek 365 temploma van, mindjárt előttünk az egyik, a Sotiras Maina.


Rendkívül csábító az atmoszférája,


 ám nincs időnk sokat ücsörögni a lépcsőin,


mert vár minket a Panagia Poulati, a reménytelim. 
A nap utolsó sugarai simogatják a tetejét, ideje szaporázni a lépéseinket.


Még egy pillantás hátra, mert ott is a Kasztró, aztán ösvényre fel, tempósan!


Szerencsére lehetetlen eltévedni, mert az útról lehetetlenség letérni.


Perceken belül megérkezünk, hátulról, alulról, futtában kattintok elsőt,


kerámiacsipkéiről másodikat,


majd tőle távozóban harmadikat, az utolsót.


Nincs több képem a Poulati nagyasszonyáról, hiszitek vagy nem, 
soha később késztetést nem éreztem arra, hogy oda visszamenjünk.

Lényegesen meghittebb a közelben rejtőző templomka, annál az első geoláda, pipa.


Sétánkat meredeken felfelé vezető lépcsőkön folytatjuk,


meleg kövein vacsorára lesnek a gekkók.


Legnagyobb meglepetésünkre a Kasztró távolodik tőlünk, 
ráadásul egyre inkább alánk is kerül,


mert csak fölfelé mászunk a szürkületben,  


föl a köveken, eltévedhetetlenül,


ráérősen bámészkodva.


Más járható út hiányában még nagyobbat kerülünk,*** 
így szépen átgyalogolunk Agios Loukason,


és persze föl, még mindig csak fölfelé,


de legalább malom iránt haladnunk. 


Esteledik.


Mire a szerpentinen lejutunk


az Agnantihoz, teljesen besötétedik.


Terrace!


*
De miért nem ugorják át? Miért nem szöknek meg? 
Egy kecske helyből megugorja a 2 métert, ezek mi a francért maradnak itt? Neveltségi szint???

**
Ez sem véletlen, csak akkor még nem tudom, hogy a Poulati helyett a Sotiras Mainához húz majd a szívem vissza.

*** 
Vezet innen egy kisebb, bozótos ösvény a Kasztró irányába, már épp rálépnénk, amikor megáll mellettünk 
egy idősebb asszony a kocsijával és elmagyarázza, hogy arra nem érdemes mennünk, mert adegy bozótos, 
adkettő magántemplomhoz vezet, adhárom sötétedik, adnégy járhatatlan az út. Hitetlenkedünk, ezt ő is látja,
így háromszor hagy ott minket; megy egy métert, aztán fékez és újra megáll, hogy meggyőzzön. 
Akkor hajt csak tovább, amikor látja, hogy végképp letettünk a tervünkről.  Ha tovább tétovázunk,
tán elvitt volna minket kocsival, csakhogy ne menjünk bozótba, adöt kígyók közé.

2018. október 10., szerda

A kasztro

tehát a szemünk előtt pompázott mindig, tőlünk pontosan 600 méternyire. Épp ezért választottuk 
az Agnantit, ráérő időnkben vagy amikor épp kedvünk szottyan, átsétálhassunk oda nézelődni.
Végül csak háromszor jártuk meg, három különböző napon, három különböző napszakban*.

A település egy kellemesen lankásnak tűnő**, külön álló dombon helyezkedik el. Ez utóbbi adottságát 
használták ki első lakói még valamikor az ókorban, hiszen itt építették fel jól védhető fellegvárukat. 
Ennek köveire építkeztek a szigetet a XII. században meghódító velenceiek, akik  
Sifanto-nak nevezték el településüket, mely 1836-ig a sziget fővárosa maradt.


A dombocskán álló kisváros a középkori görög településszerkezet tipikus példája:
szorosan egymás mellé épült házak, elvétve apró udvarocskák,  
csak gyalogosan járható utcácskák, véletlenszerűen kialakult terecskék 
és néhány kapu, melyen keresztül bejuthatunk a városba. 

Sifnos kasztrojába öt átjáró vezet, a hozzánk legközelebbin mentünk be először, 
ezen megyünk be most is. Pláne, mert ez a leghívogatóbb: déli hőségben 
élmény megpihenni a hűs kapualj még hűsebb kőpadján.


Néhány ücsörgéssel később, térkép és különösebb keresgélés nélkül jutunk fel 
(mert ugye mindig felfelé kell tartani) 
a legősibb helyre, ahonnan kötelező panorámát fotózni. 
Mellettünk romok, régi szenthely maradványai, azt fotózza más náció is, 
majd rohamtempóban elvonul szerencsére: itten már nincs semmi.


Ráérősen Jucit zummolom szemben,


amikor Tónim feje felbukkan az egyik meredély fölött, és sokat sejtetőn mondja a gyerecsakidét.
Naná, ott van az Epta Martyresek temploma, soha később oly szépnek nem látom,
 mint az első pillanatban. Elbűvölő a déli kékben.


Kötelezően csodás hely, talpon létünk 30. órájában pláne eléülök. 
Nicsak, megérkeztünk.


Haladunk tovább, mert a Kasztró számomra legkedvesebb része az ellenkező irányban van.

Ott, ahol a legkeskenyebbek a sikátorok,


ahol a szorosan egymáshoz épült apró házikóknak vállig, ha érnek a  bejáratai.


Ez a Kastro külső gyűrűje, ezen a részen laktak a szegényebbek. Azért ők is igyekeztek 
egy-egy gyönyörűséget kimenteni az ókori épületekből: márványfaragásokat, 
egy szarkofágot, itt éppen egy jón oszlopfő tartja az áthidalót.

 

Előtte a járdára festve két kedvenc motívumom, a szív meg az alma (együtt!) vezet


a mások által is sokat fényképezett Portaki kapuhoz.

  

Kilépünk rajta, lemegyünk a lépcsőkön,


majd balra fordulunk, mert az az út vezet az Epta Martyres kacskaringójához,


ami egy még különállóbb sziklácskára visz. A templom ajtaja mindig zárva, 
ezért csak összeharagszunk előtte nagyviccesen***.

 

Kötelező hely, körülöttünk le- és felfelé áramlik a látogatók hada. Innen a sziget felé 
visszapillantva nem kérdéses, miért volt a Kasztró bevehetetlen a tenger felől. 


Csupa magasság 


és csupa meredek mélység


jutott a tenger felőli oldalra


és sok-sok szépséges ősi fal meg semmibe vezető lépcső.

 

Sifnos lakói valamikor olyan gazdagok voltak, hogy akropoliszuk falait Paros-ról hozott
 márványkövekkel erősítették meg. Itt, a kép közepén remekül látható ez, 
kissé balra a mai görög műemlékvédelem csodája az ajtónyílás.


A kis kapucska a belső körös épületekhez vezet.

 

Szembetűnő a különbség,

 

a gazdagabbak villaszerű házai sorakoznak erre, szintén szorosan.

 

Egyik sem hivalkodó épület, lehetetlen betelni velük, ahogyan a pingálásokkal sem,

 

meg a kéményekkel sem,

  

mindegyik turista lencséjét csalogató ínyencség.


 Még ez is...


Lassan körbeérünk, elhagyjuk a kasztrót.


Balra a temető, a buszmegálló****,  majd a Leonidas***** tyúkolja.


Előttünk megint az Agnanti, az örök origó.


*
Az első körre rögtön megérkezésünkkor sor került, mert a szobánk még nem volt kitakarítva, 
így a déli rekkenő hőségben elindultunk toronyiránt "kávézni." 

**
Lankásnak tűnő, valójában meredeken emelkedős, szélmentes, szuszogósan gyalogolható.

***
Majd Tóni mindenki legnagyobb megrökönyödésére átmászik a támfalon és egy fekete bőröndöcskével tér vissza.
 Benne sok kacat és a második találatunk.

****
Hja, Szifnosz ragyogóan bejárható busszal is. Kora reggeltől késő estig találkoztunk zsúfolásig telt, száguldozó 
járgányokkal. Állítom, soha életemben olyan profi sofőrökkel, mint ott nem, találkoztam még. 
Nem centizik a helyeket, hanem milliméterezik és az egyikőjük nő.

*****
A muszakájuk tényleg isteni, a kiszolgálás ellenben több, mint hányaveti.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...