Tobzódik

 idén a tavasz. Szinte egyszerre bontja szirmait az összes virág. Sárgul a repce, virul az orgona és bontakozik a vadgesztenye bugája. Tavaly lassabban érkezett a kikelet, hagyott időt arra, hogy megörökítsem.

Gyümölcsfás hímzésminta után kutakodtam, amikor ráakadtam Natra.

Nálánál szebb cseresznyevirágot úgysem tudnék rajzolni, gyorsan megvettem a mintáját,

aztán próbaképp meghímeztem egy részletét.

Sikerült! Sőt olyan jól sikerült, hogy Nat ezzel a képpel is reklámozza az ingyenes mini mintát.

Ezután viszonylag könnyedén haladtam a nagyobb változattal. 

Nat remek oktatóvideóinak köszönhetően elmélyedhettem a tűfestés rejtelmeiben.

Túl sokáig nem vacakoltam, tavaly április közepére így nézett ki a hímzős polcocskám.*

Natalie természetesen ukrán, akinek szívügye a hazája szabadsága.

Rajzolt hát egy mintát. 

Azok, akik eddig hímezték, mind egy picit a maguk képére formálták a szívet. 

Így tettem én is: foltokból varrtam össze,

puffosítottam, majd applikáltam.

Aztán sok-sok estém telt a különböző virágok hímzésével.

Tanultam és közben Stinget hallgattam mindhiába.

Akármennyire igyekeztem a hímzéssel, a borzalomnak nem lett vége.**

Naponta lett egy-egy újabb repedés a szívemen.***

Natalie december óta Kanadában él.

*

Jól látjátok, vannak ott még olyan karikák, amiket nem mutogattam, t

alán jönnek egyszer azok is, csak legyen kedvem dicsekedni.

**

Azt reméltem, mire végzek vele, véget ér az esztelen vérontás.

2022. június 10-én tettem bele az utolsó öltést.

***

Kicsíny hazánkban a vélemény szabad s a hír igaz.

Ja, nem.

Aki régebb óta

olvassa a bejegyzéseim, talán emlékszik Mollyra, a medvetündérre. A meséje olyan szomorú lett, 
hogy meg sem mertem az egészet osztani veletek, csak leírtam kézzel és beletettem a dobozába. 
A dobozt felpateroltam a könyvespolc tetejére, majd szinte meg is feledkeztem róla.

Aztán tavaly február végén szembejött velem egy másik macilány, akit megálmodója
 szintén Mollynak nevezett el s akinek a története még az enyémnél is szomorúságosabb.

Ez a másik mackólány (vagyis ez eredetije) ugyanis Harkivban született. Ki tudja mióta
 követtem az "anyját", Viktoria Grizlovát, alias Grizly mamát, akiről egészen odáig fel sem
 tűnt, hogy ukrán. Addig csak nézegettem a munkáit, mosolyogtam, lájkoltam és ennyi. 

És egyszer csak ott volt Molly.

Egészen döbbenetes élmény volt, amikor ráakadtam. Ugyanazt a bánatot láttam ülni a
 szemében, ami az enyimében is ott volt. Csak az övé a nyomorúsággal volt egyenlő, 
hiszen a pár nappal korábban az oroszok megtámadták Ukrajnát* és Molly családjának 
addigi békéje és biztonsága egyetlen éjszaka alatt foszlott semmivé. 

Nem sokáig gondolkodtam, megvettem a mintát és a tűpontos leírásnak köszönhetően 
talán két este alatt el is készültem vele. Ruhája fölé nagyikendőt kapott, ne fázzon, 

reszkessen a nálunk is egyre terjedő sötétségben.

Végül összefoltoztam egy szívet, hogy mindig emlékeztesse(n), honnan érkezett.

*

Arról is tudnék mesélni, hogyan jöttek a hír hallatán a gyerekek az iskolába.

"Hallottad, Bea néni, hogy az oroszok..."

Kérdeznek, hát válaszolsz, ahogy hitted mindig, úgy igazul.

(Nándorfehérvár ostromát tanultuk aznap, nem kellett más motiváció.)

Bea néninek

jelentem, az osztály létszáma 19, hiányzik két fő*.

Panni óta horgoltam pár újabb Nagylábú Pocakost a saját fejem után, 

de némelyikről már azt sem tudom pontosan, mikor született.

Zsiráfkánál még minden rendben volt. 

A fotó tanúsága szerint 2021. október 24-én eljött velem a Balatonhoz,

pár nappal később profilfotó is készült róla itthon.

Lucát is pontosan dokumentáltam október végén a szatyorlakó zsebszellemével.

 

Aztán magam sem tudom, miért, elfelejtettem fotózni.

Talán nem tartottam fontosnak, mindegy is.

A lényecskék jó esetben kaptak egy nevet, aztán szépen besorakoztak a többiek közé.

Krampi december elején, mert az ember ágállt már, őt mikor horgolom meg végre, 

Willy az oroszlán tavaly nyáron, csak mert volt épp annyi barna fonalam, amiből futotta,

Rumini, hisz szeptembertől ő kíséri a munkám,

aztán a fiúcska, négy lány után születhetne az is,

majd Lizát, a rókatündért horgoltam kisebbre, lefejtve a nagyot,

mackót is kellett horgolnom, másé után** sajátot

és végül idén január elején szerencsehozó malacot, na persze.

És itt a másik hiányzóm középen, Csenge baba.

Egy kisnagylánynak horgoltam, akinek az anyukája egy hatalmas doboznyi fonalat küldött

 még elsős korunkban, használjuk fel bármire. Emlékszem, amikor először dolgoztunk belőle, 

Csenge elmesélte, a fonalak a nagyitól maradtak rájuk, ott szaglászta örömmel, lelkendezett,

mert a fonalaknak még mindig nagyiszaguk volt. A baba testén kívül igyekeztem 

hát csak olyan fonalakat használni, amik a mamitól maradtak. 

Ezekből kapott pelerint, cipőt, szoknyát és pulcsit is a baba. A kardigán fonala egészen különös, 

csillog is, lilás is és nem mellesleg mind közül a valódi Csenge kedvenc fonala is ez.

Sajnos a két Csengékről nincs közös fotóm, pedig a többiek szerint hasonlítanak egymásra.

Nem tudom, mikor és ki lesz a következő, aki legközelebb kiszalad a kezeim közül, 

de jelenleg egy lámagurumival bajlódom hetek óta agyban.

Majd eljön az ideje, mert horgolni kell, nyugtatók helyett az kell.

Semmilyen más tevékenység ennyire le nem higgaszt***, 

ki nem kapcsol, el nem csitít, mit a rövidpálcák egymásba böködése.

*

Rózi a húgomnál, Csenge meg Csengénél.

**

Azt a más maciját legközelebbre tartogatom.

***

Rendkívül elkeserít, amit az oktatással (is) művel ez a dilettáns banda.

(Gyorsan leírtam, június 1-től az ilyesmiért fizetésmegvonás jár.)

Mindennél jobban szeretek/szerettem tanítani.