2018. július 13., péntek

... és mert

nem vágja bele csak úgy szimplán a kulcscsomóm a fiókba, ahogyan én szoktam,


hanem beülteti a sarokba a békámat.

2018. július 11., szerda

Beavattam,

szárítottam, vasaltam, leszabtam,

 

rávasaltam,


nézegettem, elővettem, kihegyeztem.


Kezdődik a meg/rárajzolás.
Babatakaró fogantatik.

2018. július 2., hétfő

Régen voltam

fiatal. Olyan nagyon régen, hogy akkor még divat volt(?) kamaszlánynak kézi szőttes 
asztalterítőt ajándékolni staférunggyarapítási célzattal. És mit kezdett azzal egy 14 éves? 
Betette egy fiókba, majd évtizedeken által hurcibálta magával házból lakásba, 
lakásból házba, tette újabb és újabb (valójában ugyanannak a) fióknak a mélyére.

Mert ugye szőttesek közt, légyen az akármennyire piros, fehér 
és pláne fekete, soha életében nem kívánt élni.

33 év elmúltával, a szokásos nyári szünetet indító lomtalanítással megspékelt nagytakarítás
 kapcsán akadt a kezembe s kezdtem latolgatni, miféle érzelmek fűznek hozzája? 

Vitathatatlanul szép. 
Míves, kézzel készült, textilnemű, miért nem okoz örömet mégsem? 

Tettem az asztalra, hátha az enyém lesz azáltal mégis.


De nem lett, így majd egy órácska alatt kiszedegettem egyik oldalának rojtjait,


lett belőle jó kétmaréknyi 12 centis fonalam.
(Hű, mennyi leendő bojt!)


Aztán ezzel a módszerrel kicsit szabtam-varrtam rajta, 
majd az egészen eddig álló rojtjait egy horgolótű segítségével egyenként lekonyítottam.


Ni, milyen szépen felfekszenek az anyagra ezután!


A férjem korábban (4-5-6 évvel ezelőtt) leselejtezett laptoptáskájának 
hevederéből (igen, tudom) kapott füleket


az egyik, majd a második, mert ennyit adott ki magából a terítő.

 

Nekem tetszik, mi több, szeretem. 
Már csak az a kérdés, ki a csuda örülne neki, ha megkapná?

Talán egy kamaszlány...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...