2018. november 16., péntek

Ezek a hajnali

autókázások látni engedik, milyen a nyaralók nélküli Sifnos: békés, csendes, ráérős és  türelmes.

Nyári napokon Apollonián csak araszolva lehet átjutni, ezért mindenki dudál, a rendőr
 épp leszirénáz egy szabálytalankodót, fékek csikorognak valami szédült gyalogos miatt,
 valaki dudál,  busz viharzik, a kocsik meg csak szimplán zajosak. Mindig az az érzésem, 
két autóval többet már nem tudna elviselni a sziget, simán kitehetnénk "Sifnos betelt" táblát.


Ahová ma reggel tartunk, az garantáltan turistamentes övezet.*

Kamaresből, a sziget kikötőjéből indulunk felfelé, pont arra a hegyre, a Kapsalosra.


Az út először szép lankásan emelkedik, ennek ellenére nekem már itt, 
a legelején kétségeim vannak, hogy kell-e ez még nekünk?


Elfáradtam az elmúlt napokban, de azért kitartóan követem Tónit. 

Minden útnak a kezdete a legnehezebb, aztán eltűnnek a göröngyök, 
akár csak, ezen a mállékony, talpam alól minduntalan kigördülő szakaszon.


Hegyet mászni nagy élmény, noha minden méterért meg kell küzdeni.


A kilátás egyre pazarabb,


a szerpentinen hol rövidebb,


hol hosszabb időre


tűnik el


a szemünk elől


Kamares.


Azt hiszem, valahol itt lehet az én Szifnoszom.


Ösvény, ami felfelé visz,


kövek, ősöreg lépcsők


és csend,


pláne, Tóni a nyomomban.


Fölöttünk barlang nyílása: Mavri Spiláé. 
Húsz méteres kitérővel elérhetnénk, most  az is soknak tűnik, kihagyjuk.
Pedig a kilátás belőle pazar,


ám innen is majdnem ugyanaz.


Különösen meredek emelkedése miatt


ez az egyik legnehezebb túraszakasz


Szifnoszon.*


A 2 kilométeres gyaloglás alatt


a tengerszintről 400 méteres


magasságra emelkedünk,


tudom meg utólag.**


Fent egy viszonylag sík rész fogad, 


egy újabb lerombolt őrtorony maradványaival.


Az öbölből már semmi nem látszik,


látnivalóként tátong előttünk két üreg,


egy ősi bánya lejáratai.


Tsigoura feneketlen mélységéből


8-10 másodperc múlva érkezik vissza


a ledobott  vasérc-darab hangja.


A zajra mintha bányamanó fordítana szégyenlősen hátat nekem.


Ez a hely volt a mai első célunk, fordulunk vissza,


ugyanazon az úton,


lefelé jóval könnyebben.


Nyílik a táj,


közeledik


felénk a kikötő.


Már teljesen megvilágítja a nap.


Leírhatatlanul szép a látvány, ami elénk tárul.


Hátra fordulva alig kivehető az utunk. 


Éppen 9 óra, jöhet a reggeli! 

Krisztin kérdezi, hol jártunk, kerekedik a szeme, nem járt még Tsigourán sem, 
sőt, a létezéséről sem tudott eddig, pedig az egész életét itt élte le. 
Nem szeret gyalogolni, szabadkozik.


Jól gondolja, csodabogarak ezek a magyarok.
Alig, hogy megjöttek, mennek is vissza Kamaresbe. 

Most van időnk megállni, galambdúcos házikót kedvéért


és semmibe vezető kapuért,


ami tulajdonképpen egy újabb torony maradványa.


Döbbenetes a táj: akár kanyonban haladnánk, mondom újra,


Szifnoszon nincsenek távolságok, csak magasságok és mélységek.


Kamaresben egyetlen helyre vagyok kíváncsi, így felmászunk az Agia Marina lépcsőin.
Nem jelentős. Nekem is elegem van a templomokból egy időre.


Előle szerencsére rálátni a reggeli túrácskánk útvonalára.


Pirossal rajzolva jobban kivehető.


A parton homoki liliomok nőnek és itt marhára nem izgat, hogy napozókkal teli a part,
mert a víz itt is oly isteni, hogy délután 2-ig el nem lehet onnan vonszolni.


Ezután elálmélkodom a szifnoszi fazekasok újabb remekein,


a szigeten akárhová mégy, mindenütt él minimum egy.


Keramikusműhely kívül s belül.

 

Vonzanak ezek a finom és sallangmentes kézműves ékszerek,


de szokás szerint semmit nem veszek, hisz zsebemben lapulnak a parton talált vackok.

Szeretem ezeket a cserepeket, amiket visszamos nekem a tenger. 
Ha Sifnoson élnék, biztosan belőlük készítenék markáns, nagy, rusztikus ékszereket 
és "Talált kincsek" lenne az üzletem neve.***


Két frappéval a kezünkben Mara Hatzini boltja mellett ülünk árnyékba.


Előttünk, a kikötőbe vivő keskeny úttól egylépésnyire a strand,
az öböl túloldalán az Agia Marina.


Sótól kusza a hajunk.


Lassan minden mesét megkapunk.


Két nappal később, utolsó előtti késő délutánon térünk vissza Kamaresbe. 
A kikötő bal oldalán sétálunk.


Az út kevésbé régi torony mellett vezet,


valami rakodóhely lehetett korábban, úgy hiszem.


Közben szépen emelkedünk, 


a kikötő házai messze a hátunk mögött maradnak.


Legközelebb hozzánk a szennyvíz-tisztító telep,


ahonnan egy cső kísér minket végig a lépcsőn.


Hopp, megérkeztünk, ott van! Tökéletes naplementés hely lenne, ha...
Ha az a fehér valami nem egy szennyvíztartály lenne.

A szivattyú búg, keveri a trutymót, a túlfolyó nyitva...****


Végül az öböl bal oldalán találunk egy kis csendes partszakaszt,


ahol a nap utolsó sugarai festik narancsra arcunkat.*****


Mégis csak itt van Apollon aranya,


folyékonyan hullámzik az orrunk előtt.


Lassan ideje búcsúzni Kamarestől,


ám nem maradhat ki egy vacsora a Kelari-ban.
A sziget legfinomabb ételeit esszük ott, a csicseriborsó leves valami fenomenális.


*
Tegnap is elég meglepő volt, amikor a Sostistól visszafelé jövet találkoztunk egy későnegyvenes nővel és a 
párjával.  A nő haspólóban és forrónaciban futtatta nem egy év alatt kidolgozott testét, diktálva igen csak kemény
 tempót a láthatóan jóval fiatalabb pasijának.  Mondom, 10 órakor, futva, Sifnoson, árnyék sehol.

**
Nyáron nem ajánlott a teljesítése, csak nagyon-nagyon sok vízzel, vagy hajnalban.

***
Mert itt nem köveket, hanem cserépdarabokat sodor lábam elé a víz minduntalan. 
Mintha az összes sifnosi fazekas a rosszul sikerült csetreszeit valahol itt dobná vízbe... 

****
Soha gyorsabban nem hagytam még ott semmit, mint ezt.

*****
Bakancslista ikszedik pont: 
Naplementét tengerben lubickolva nézni az aranyhíd kellős közepén, mert a vízből nézve az mindig hozzád vezet.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...