Tavaszi héricses

Tavaly tavasszal elég sokat jártuk a közelben fellelhető hegyeket és szinte minden alkalommal utunkba akadt egy-két hérics, ami a legkedvesebb virágaim egyike. Mióta hímezgetek, mindig ott motoszkált a fejemben, hogy ezt is meg kellene ölteni, de az igazi lökést csak akkor kaptam meg, amikor a kedvenc hegyünk lábánál totálisan véletlenül ráakadtunk erre a rétre.

Itthon rögtön kezembe is vettem a ceruzát majd pár nappal később a hímzőrámát, 

így május közepére elkészült ez:

Elmókolgattam vele jónéhány hetet, így mire az utolsó öltést is beteltettem, 

a valódi héricsek rég elvirágoztak.

Fotót a kilombosodott füge árnyékában tudtam csak készíteni róla

illetve a varráshoz használt dobozomban: öttűst, cérnavégest.

A szeretemhegy lábához szinte napra pontosan egy évvel a felfedezés után vittem el, 

hogy megmutassam az eredetieknek. Nem volt túl szép az idő, fotóztunk párat, 

szemerkélni kezdett az eső, mehettünk haza. Bánkódtam kicsit, mert idén még 

nem másztam hegyet és sziklákon sem ücsörögtem napsütésben, de mivel 

a Jóember megígérte, hogy hamarosan visszavisz, kissé megnyugodtam.

Egy héttel később, április legelején eljött az a hamarost és akkor ragyogóan sütött a nap, 

így a héricsek teljes szépségükben pompáztak és

a cérnahéricsek is ezen a fotón mutatják meg igazi színeiket.

A hegyet is megjártuk, jelzetlen ám meredek úton fel és egy még járatlanabb, 

még meredekebb úton lefelé.

 Megyünk még oda, titkos ösvényei hívogatnak.

A kertünkben

 valahogy nem akarnak megmaradni a krókuszok, pedig többször is ültettem jónéhány hagymát. Azért van remény, mert tavaly végre előbukkant egy szál, ami pár napja ismét megmutatta magát.

Szerencsére fent hagytam a kereten a tavalyelőtti hímzésem,

amit a vácrátóti sáfrányok láttán öltögettem össze.

Nézegetem

a tavaly februári képeket és abból látom, mennyivel előrébb járt akkor a természet és mennyivel előrébb jártunk mi is. Például egy éve ilyenkor már megmetszettük a barackfát. Tavalyelőtt sem hozott termést a késői fagyok miatt, így kegyetlenül elszaladtak az ágai. Nőtt köztük olyan is, ami úgy nézett ki, mint egy helyes fácska. Nem volt szívem kidobni azokat, az egyiket behoztam a lakásba és vázába tettem. Pár nap alatt kivirágzott, kedves színfoltja lett a nappalinak. 

Nézegettem kora reggeltől 

 

késő estig és diszkrét illatával sem tudtam betelni.

 

Addig-addig szaglásztam, birizgáltam, piszkáltam, hogy két virágot megtermékenyítettem.

 Íme, a bizonyíték. 

Az egyik barackocska akkorára megnőtt, mint a kisujjam körme, majd lepottyant.

A második ágat a suliba vittem, lássanak ilyesmi csodát az elsősök is. Ott nem lett megtermékenyülés, csak örömködés, ahogyan az fácskán egyre több bimbó feslett ki.

Közben az igazi fa megint rengeteg virágot hozott, 

én meg ezek láttán reménykedhettem,

hogy végre megint saját barackból főzhetek lekvárt tartósítószer- és cukormentesen. 

Aztán jött a késői fagy és a barackfánkon egy szem gyümölcs sem maradt.

Árnyékot legalább adott a forró nyárban és a sünök randizhattak alatta.