Üdvözöllek

a zúj életemben.

Lehet mazsolázni addig, amíg a következő videót megcsinálom. 

Ma 12-ből veszünk el.

Felvétel indul... csapó 1!

Újrahasznosítok

Pólóból arctisztító nemkorongot*,

függönyből zacskókat a bevásárláshoz,

sosem használt asztalterítőből szatyrot,

leharcolt vállfákból

vatelinnel alábélelt, lenvászonnal borítottakat,

amik nem csinálnak puklit a lógós felsőim vállán,

és közben varrom, igazítom magunkra az újabb maszkokat

vagy egyszerűen csak ücsörgök** a nappaliban. 

Most legálisan lehetnék kanapékrumpli, ha be lenne kapcsolva a tévé.

Tegnap délután egy telepített álcaerdőben mozgattuk meg tagjainkat.

 

Nem találkoztunk senkivel, csak nünükékkel,

akik az út legközepén próbálták magukat a föld mélyére fúrni.

 

Ősz van megint.

Ablakunk előtt árválkodik a barackfa.

Két napja bezzeg, mekkora zajos népség

tobzódott körötte.

*

Sosem értettem, miért kell ennek kereknek lennie.

**

Ölemben a KRÉTA.

Lassan beáll

az új rend, a tantermen kívüli digitális munkarendem.

Az első két nap kaotikus volt. Tájékoztatók mentek, üzenetek jöttek, kérdések záporoztak, 

válaszok röpködtek, telefon csörgött, telefont csörgettem. Az elveszettségben olykor 

euforisztikus élmények* tartották bennem a lelket. Áldom az eszem, hogy nem 

fészbukozom  az osztályom szüleivel, hanem google levelezőcsoportunk van, 

mert ha az ottani káoszt, hozzászólásokat látom, totál bepánikolok.

Hétfőn és kedden annyira álltam fel a gép elől, hogy megnézzem a barackfán, 

hogy sürögnek a virágok körül a méhek, közben meghallgattam két ábécét, meg annyiért,

hogy elmenjek pisilni. Ijesztő volt, hogy este 10-kor még érkezik üzenet, amire muszáj 

válaszolni, ez így nem lehet, ezt így nem lehet, a suli könnyebb, nem kívánja ennyi időmet. 

És nekem nincs gyerekem, akivel foglalkozni kellene...

Tegnap már egészen jól kontrolláltam a dolgot, ma meg határozottan láblógatok.

Kialakul a munkarendem.

Fél 6-kor felmegyek a KRÉTÁ-ra, akkor még nem fagy le és beírom az aznapi órákat, 

megnézem az előző napi üzeneteket, lementegetem róluk a fotókat, amit a szülők küldenek. 

8-kor ülök megint gép elé, akkor felteszem a csoportba a napi haladást, megválaszolom 

a hirtelenjében keletkező kérdéseket, kommentelem az albumba feltett produkciókat,

 tanácsot adok, véleményt kérek, telefonálok, kollégákkal értekezek, ezzel elvagyok 11-ig. 

2-kor kezdem a délutáni műszakot. Ilyenkor készülök fel a másnapi órákra. :) 

Igyekszem nem túltolni, maradjon ideje az elsőskének játékra, szabadságra, anyukája 

pedig maradjon elsősorban anyuka és nem tanító néni, aki leckéztet és számonkér.

 Keresgélek a neten, kipróbálom az oktatójátékot, amit másnapra küldök az elsőskéknek, 

sokszor hangosan röhögök az ilyenen meg az emilyenen például. Ez újabb 2 óra.

Az esti műszak 7-kor kezdődik, ekkor nézem meg a közben érkező üziket, 

képeket, a házi környezetben felvett iskolai produkciókat. 

És írok és kommentelek és szívecskéket meg emotikonokat küldök.

😆

És felmegyek a KRÉTÁ-ra...

Mondom, nem lenne ez annyira rossz, de mégsem vagyok boldog, mert ha én lennék 

az  oktatásügyi főmufti, azt mondanám, ezt a tanévet zárjuk le itt és kezdjük szeptemberben

ugyaninnen. Az első minimum 2 hónap szóljon az elmaradtak pótlásáról és akkor 

végre  tényleg tananyagot csökkenthetnénk és akkor végre tényleg annyi idő alatt 

sajátíthatnánk el az olvasás és írás alapjait, amennyi idő alatt én szeretném. 

Minimum másfél tanév. 

Álmodozom, hogy a koronavírus hatására észhez térnek döntéshozóink 

és kivételensen nem a tananyagot fabrikálják, hanem megkérdeznek, 

hogy boldogulok egy háromévessel, két négyévessel, 6 ötévessel**

 a többi, ténylegesen 6-7 éves mellett az első bében.

Apropó, tudjátok, hogy létezik mammutcsatolmány? 

*

Mondja szorgalmasan az elsőske az ábécét, nagy komolyan, a végén elmosolyodik, 

huncutul nevet a szeme és azt mondja: szeretlekbeanéni.

**

Életkoruk szerint ők is hatévesek, de mentálisan, értelmileg nagyon nem. 

Cukik, imádnivalók, de nincs keresnivalójuk az iskolapadban.

Gyerekkínzás...

Tessék, ez

az új osztálytermem. Hazajött velem az igaziból maci és kutyi is.

Az előbb mondta fel két elsőském az ábécét*.

Épp a barackfánk alatt álltam és figyeltem a méhecskéket, ahogy körülötte röpködnek.

Most megyek és felkészülök a holnapi óráimra.

Olvasás, írás, matek, technika, tesi. 

*

Amikor meghallottam, hogy sziabeanéni...

Üres

az osztály, a papírmadarakon és pár pókon kívül nem maradt lakója egy sem.

Hazaköltöztünk épp úgy, mint tanév végén szokásunk: vittük a cserepes növényeket is.

Rettenetes érzés volt így ott hagyni ezt a 13 padot és a hozzájuk tartozó 26 széket, 

el sem köszönve a 24 elsőskémtől, akik épp úgy nem tudnak mit kezdeni 

a jelenlegi helyzettel, mint mi, felnőttek. 

Mától megkezdődött életünk teljes digitalizálódása.

Virtuális osztályokban, virtuális öleléssel, virtuális simogatással, emotimosolyokkal. 

Körvonalazódik a jövőnk.

A parafánkra talán csak szeptemberben költözik föl a hiányzó 8 feketerigó 

és akkor bontakozó virágok helyett sárguló falevekkel 

fogjuk megtűzgélni az addigra másodikoskákkal.

Idén bánatos volt a március 15.

Sosem volt ennél szomorúbb tanévbúcsúztatóm.

Kálváriát

járni nem hagyományos módon szoktam, mivel... 

Másmese.

Némely csámborgásunknak elkerülhetetlen stációja lesz mégis, mint például most, 

2017. október 21-én, Piliscsabán.

A Kálváriadomb szerpentinkéjén indulunk felfelé,

tetején a kápolna ködbe vész.

Egyszerű kőépület, faajtaja zárva,

elrettentésül gonoszfej rácsot kapott.

A föntről állítólag remek kilátásban most nem gyönyörködhetünk, megkerüljük 

az épületet. Hátulról jobban szeretem, előnyére válik a homályba vészés. 

Nyirkos hideg van, lábaink alatt nem zizzen az avar, mérhetetlen csend mindenütt.

A domb* legmagasabb pontján fenyők szegélyezik az utat a szakadékhoz,

aminek a legszélére érdemes kióvakodni

és megcsodálni a sárgásvöröses kőzetből növekedő fenyőket.

Hamarosan ősöreg tölgy állít meg, odvában találna menedéket a mesék királylánya.

A Gomba-sziklához jól kiépített ösvény vezet,

közvetlen közelében kapitális méretű őzlábgombák

az avarban. 

Most jön a (számunkra) meglepetés, a szikla lent van,

a tanösvény kialakítói rittyentettek ide egy rálátót, 

hátha megelégszik a kiránduló azzal

és nem mászik le ide, a kőgombát alaposabban kifürkészni.

Ugye szép? Erdei gomba.

Tónit gyorsan melléguggoltatom az arányok kedvéért,

meg azért is, nehogy eszébe jusson mögé és ezáltal még lejjebb mennie.

Közben egyre csak hűl az idő, sietősen áthaladunk 

a Szent Ferenc tisztáson, majd a gázvezeték irtásán, 

ahol utolsót virágzik a réti imola

és a pókháló páracseppektől nehezül.

Hamarosan Piliscsaba másik nevezetes kövéhez érünk,

ez az Ördögoltár-szikla.

Keresgélem, mitől ördög és mitől oltár,

de nem látom benne sem ezt, sem azt.**

Csak egy hatalmas dolomittömb a szememben,

ám így is lenyűgöz a Csabai-torony.

Körbejárjuk, nézegetem messzebbről és közelebbről, 

és egyszer csak felfedezem benne az égbenéző, szomorú asszonyt.

Mellőle közvetlenül a lőtérhez jutunk, ami honvédelmi múlttal 

rendelkező egyéneknek  kihagyhatatlanul érdekes.***

3 km-es, könnyű kis délutáni túránkat a szakadék zárja, immár alulról.****

*

A Kálvária-hegy legmagasabb pontja 285 méter, tehát domb.

**

Maximum a cirill betűket: néhány szovjet katona kézjegyét 1991-ből.

Mielőtt bevagonírozták őket, firkáltak ide pár eltüntethetetlent.

***

Nejeik számára pedig kötelező továbbképzés.

****

Oldalában a fenyők, amiket később is mindig megcsodálok.