Meséltem már

néhányszor, miféle ezermester apám is van nekem. A lehető legváltozatosabb dolgok készítésével szórakoztatja magát és ezáltal persze minket is. 

Citromfát csinál meg szekrényt, aztán motort újít fel és nem akárhogy, 

palántát nevel és zöldséget savanyít közben lemetlakizza  a földszintet... 

Most bőrtáskára áhítozott és megvarrta kézzel:

Szomszéd komájától kapott egy kiszáradt bőrtáskát, kifejtette a kendervarrást, áztatta, simította, átszabta, minden fecnijét felhasználva megalkotta ezt, ni, ezt a csudát:

Én meg végighurcimbáltam a lakás összes pontján, 

hogy valami kedvezőbb fényviszonyt keressek az elejéhez, 

a hátuljához,

és ezt nézzétek, az aljához!

Nem is táska, láda ez, hisz a motorjához készítette méretre.

Ezért rajta az a négy kallantyú (előző életében szekrénykulcs), azokkal lesz 

a csomagtatróhoz rögzítve persze szintén méretre szabott pántokkal.  

Csak hogy lássátok a valódi méretét, mutatok egy képet a kibüszkült tulajdonosról.

S amíg ő ilyesmikkel serénykedik, 

anyu terülj terülj asztalkámat varázsol nekünk a konyhában.

Ajándékkeresés

kapcsán kerültem közelebbi kapcsolatba a filofax nevezetű készséggel. Első, második, 
sőt harmadik ránézésre sem voltam tőle elragadtatva, akár bőrből volt vagy csillogtak rajta
 mindenféle szvarovszkik, de minek. Aztán a neten való keresgéléssel töltött néhány órácska
 (na jó, estécske) után elragadódtam... Mert ez a valami formálható kedvemre. 

Nekem ilyen kell!

És itt jönnek a problémák. Nagy valószínűséggel egyetlen nyekkenésemre megkaptam volna,
 csakhogy véleményem szerint pofátlanul drága egy ilyen gyűrűs naptár, 

ami a borítása miatt ráadásul nyom vagy fél kilót. További órákat áldoztam a 

téli szünetben arra, hogy honnan lehetne megszerezni csak a kapcsát... nos, sehonnan. 

Nincs filofax-bontó...

Már éppen feladtam volna, amikor eszembe jutott ez,

 csakhogy erről éppen az a másfél cm hiányzott, amivel évekkel ezelőtt megkurtítottam. 

A lenyisszantott részt könnyedén pótoltam, aztán, hogy biztosan tartson a Sulifix, 

rátettem az olvasókönyveket, az lévén kéznél. 

Biztosítékként került még rá néhány manapság alapmű, 
ezek elolvasása viszont nem biztos, hogy célom lesz az idén.

Na de a kartonok csak akkor rögzülnek tökéletesen, 

ha valami igazán nyomóssal fejelem meg az összes mindet:

Néhány óra száradás után már csak a borítót kellett összedobni,

választókat szabdalni évek óta őrizgetett ajándéktasakokból,

majd leszedni, szerkesztgetni, nyomtatni és színezgetni ilyeneket,

feltölteni ügyesen,

és becsukni és simogatni.

Második ténfergésem lélekcsepp ügyben...

(Jó-jó, tudom, paisley vagy turkish cucumber(!) minta, de Mammka...)

Még

mindig rácsodálkozom reggelente a fények játékára a lakásban. 

Mielőtt eltüntetném a karácsony utolsó nyomait, mutatok belőle egy kicsit. 

Kincsek ettől-attól-amattól és adventi koszorú(nak tűnő kaspó, mert...):

 

Az a bizonyos konyhaajtó idén, főhelyen Szaberka szarvasaival:

A zangyal meg, most látom csak, hátat fordított szégyenlősen. 

Mutatom akkor is ÉvaLénánál talált verssel:

Észrevettétek már?

Árnyékok nélkül nem létezhetünk. 

Tavaly különösen sokkal találkoztunk.

Az óév utolsó naplementéje is általa lett a miénk 

Egyházasdengelenden

Egyházasdengelegen.

Játszódjon hát a fény!