Szóval itt

a kosárban egy csomó rongy megint. Egy csomó régi rongy, mert újat naggyon régen 

nem vettem, azt kellene elpusztítanom előbb, amit felhalmoztam korábban.

Úgy 15 évvel ezelőttről maradtak meg, akkor varrtam egy csomó bézses táskát. 
Azokra a produktumokra jelenleg nem vagyok már annyira büszke, 
de azért megmutatom őket okulás/hökkentés kedvéért.

Mondjuk egyszerűen: sokan vannak és borzalmasak.*

Tehát ezek maradékaiból őrizgettem azt a néhány 1-2-3 tenyérnyi anyagdarabot,
mígnem eszembe jutott, hogy az új táskám mellé kellene egy nagyobb,
ami cipekedésre is alkalmas, nem csak olyan cukinőcis, mint a másik.

Pillanatok alatt felskicceltem egy lapra az elképzelésem, majd kipuzzléztam 

a szőnyegen a fedlapot és nézegettem sok pár percig,

jó lesz-e majd így:

A többi már csak rapszodikus kulimunka: 

összevarrás, szendvicselés, tűzés, 

(szabókréta kettőszázért)

táskaforma kialakítása, bélelés, talpazás,

fülezés, elölről, hátulról, kész.

 

S hogy valóban legyen benne pár kézi öltés

megtűzdeltem néhány kacskaringóval.

*

Ja, akkor 1-2 este alatt varrtam meg egy táskát, most kell hozzá minimum 1-2 hét is. 

Hiába, a gyakorlat...

Léteznek

fák, kiknek lábait nehéz gúzzsal a földhöz kötözik,

de lombjukban akkor is madarak fészkelnek

és ágaik közt dalospacsirták trilláznak.

Egy képzeletbeli

párbeszéd margójára:

mert azt mondják, a színezés nyugtatólag hat az idegekre.*

- Hé, skacok! Nem kéne vennünk egy mentőhelikoptert a beteg gyerekeknek?

- Vegyünk inkább egy Rönoárt! A helikoptert úgyis összeadományozzák majd a zemberek...

*

Vannak helyzetek, amikor az sem segít.

Az egyhajtóműves mentőhelikopterek ára 700 millió, 
a kéthajtóműveseké másfél milliárd,

a  Renoir 3 és fél milliárd.

Valamelyik nap

az egyik kisnagylány a kezembe nyomta a barátos könyvét, hogy töltsem már ki én is. 

Ez jót jelent, ugye több okból is...

Emlékszem, hasonló kérdezős füzetünk nekünk is volt annó, csak abba még magunk írtuk

a számunkra "halálosan fontos" kategóriákat, ebben meg előre adott volt minden. 

Párszor felugrott a szemöldököm, például kedvenc jutuberről ugyan én nyilatkozni 

nem tudok, de szerencsére akadt néhány számomra is megfelelhető kérdés.

Itt van mindjárt a kedvenc virágom kettőspont:

Homoki árvalányhaj

Pár héttel ezelőtt megint ellátogattunk az emberemmel a Fráter-dombhoz. 

A csuda tudja, miért, de valami visszahúz oda újra és újra. Talán az a régi gyermekkori 

emlék, amikor még teljes egészében tornyosult a kisBea fölé, aki a szánkóját 

tán nem is tudta a tetejére egyedül felhúzni. Jó régen lehetett, akkor még 

nem épült meg az 53-as út, aminek alapozásához szinte az egész dombot elhordták.

Odalett majdnem teljesen és én már soha nem tudom meg, valóban akkora hatalmas 

volt-e valaha, vagy csak az akkori 3-4-5 éves emlékfoszlányai emelik heggyé a dombocskát.

De talán ez már mindegy is, mert valahányszor odatalálok,

elfog az a régi, jól ismert érzés, az itthon vagyoké

és eszembe jut, ahogyan vagy 45 éve nevezte apám és anyám a hangyalesőt: 

előttem azóta is homoki disznók tölcsérei mélyednek a homokba.

A szélfútta homoktengerbe,

ahol az idei tavasz első árvalánya szinte előttem bontotta ki hajfonatát. 

Játszódik a széllel, a szél meg ővele és én rémboldog vagyok, 

mert ezt a növényt soha és senki nem fogja megpecsvörkölni a világban.

Ideje

megmutatnom a táskát, mert képesek vagytok és véglegesen elpártoltok tőlem!

No nem, mintha én mindent megtennék az itt tartásotokért.*

Imhol van, la, kissé alulról, srévizavé:

Állatira nem könnyű ám fotózni ezt a cuccot, mert ha közelről tolom elébe a gépet, 

akkor valamiért megnégyzetszerűsödik és a füle teljesen eltűnik.

Felülről és belülről kissé készségesebben mutogatja magát.

 

Tegnap este ráadásnak gyors-gyors varrtam egy tokot is a mobilomra ennek a maradékából. 

Megérdemli, mert a régebbi, a bordó gyöngyös lassan teljesen szétfoszlik.**

Előttük egy újabb, bimbódzó szerelem:

Ásványgyöngyös kalandozásaim legutóbbi terméke.

A leopárd jáspis a problémamegoldás és a tisztánhallás köve,

ezáltal a következő projekt foltjai már a kosárban várakoznak.

És Ti? Szeretnétek a fentihez hasonló táskát varrni?

Végigfotóztam Nektek a készítés majdnem minden pillanatát.

*

Lásd,hever vagy tíz megválaszolatlan komment az előző bejegyzések után.

**

Susztert cipőjéről, pedagógust gyerekéről, foltvarrót mobiltokjáról...

Tádám, tádám, tádám!

Köszönöm, mindketten jól vagyunk, sőt, a férjem sem berzenkedik, 

hisz a nappaliban megszűnt a felfordulás (egy időre).

Anyák napja...

...akarom mondani, anyáink napja van ma, hiszen 26. éve, hogy ezen a napon nem csak 

az én saját anyukámat köszöntöm, 

hanem áttételesen ugyan, de egyosztálynyi gyerekét is. 

Idén ezzel:

Negyedikesek vagyunk, most jutottak el a kölykök odáig, hogy az ajándékuk 

teljes egészében a saját munkájuk, egy kis lapozó, melynek elejére rajzoltunk életfát, 

hiszen az anya az élet maga, életünk eredendője.

Belsejébe szintén rajz került, melynek témája anya és én 

(vagyis ő, hiszen a tízéves rajzolta, nem pedig én).

A bal oldalra az anyukájáról írt fogalmazást mindegyik már-már kiskamasz. 

Nehezen kezdtek hozzá, akár ahhoz a fogalmazáshoz, amit hetekkel ezelőtt magukról írtak. Mert magunkról olyan nehéz írni, anyáinkról ezek szerint még nehezebb. 

Aztán mégis belelendültek és elcsendesedtek. 

Írtak, nekem meg eszembe jutott, hogy 3 évvel és 8 hónappal ezelőtt ugyanilyen

 odafigyeléssel, akkor még kidugott nyelvekkel rajzolgatták az állóegyeneseket. 

Bevallom, elérzékenyültem és óvatosan (nehogy észrevegyék)

elmorzsoltam a szememben egy könnycseppet.

Hamarosan kirepülnek.