Szűkségből lám így laminál egy magyar pedamókus:
- férj gyárból kartont hoz,
- asszonyka vasárnap délelőtt felteszi rotyogni az ebédet, majd
- méricskél, filccel felrajzol, fénybe nézve eredményt ellenőriz,
- vastag celluxot felragaszt színén-fonákján (szentségel, mert gyűrődik)
- szeletel, fölösleges ragacsot eltávolít,
- mindeközben rádiót hallgat, bosszankodik és nem hisz a fülének,
- férje megmenti: rádiót kikapcsol, s az immár végsőkig kétségbeesett nejét Máriaremetére menekíti ládázás ürügyén.
Na de a kegytemplom mellett/helyett mit lát? Az életpályamodell utolsó állomását.
(Majd egészen véletlenül, ismételten mondom:
NEM TUDATOSAN
Pesthidegkút következik...)
NEM TUDATOSAN
Pesthidegkút következik...)
Klebelsberg Kunó emlékének adózik ismét morcogva, hisz a rejtés 3. és 4. állomása abszolúte titkolja a jelszót. A volt közoktatási miniszter kastélya romokban, parkja elvadult dzsumbuj. Tán menthetetlen. Mégis kedves a kép:
Mit is mondott az egykori művelődéspolitikus?
„A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá”.
És a pedamókus a decemberből maradt utolsó étkezési utalványát felhasználva megebédel egy harmadosztályú ( ám ötödosztályúnak tűnő) étteremben.
Képaláírás ide tán nem is hiányzik...
Képaláírás ide tán nem is hiányzik...