Egyáltalán

nem nevezhető normálisnak, amit csinálunk. Vagyis nekünk ez a normális: hajnalban 
csörög  az óra... Itt, Európa egyik legcsodásabb tengerpartján, hogy aztán amennyire 
a sziget  adottságai engedik, ma is minél távolabbra kerüljünk a nagy kékségtől.

Tessék, fejünk fölött a holdsarló, indulunk. Biztonsági öveket kéretik becsatolni!

A kelő nap első sugarai már Pigadiából kifelé száguldtunkban állítanak meg 

egy pillanatra, ezt nem lehet kihagyni.

Újra észak felé haladunk, kecskék a helyükön, Aperi mögött balra föl, Othoson át, 

jé itt kávéztunk tavaly, jobb kanyar, újabb kanyarok jobbra és mindig csak jobbra, 

meg is érkeztünk a Lastos-fennsíkra. 

Ma megmásszuk Karpathos legmagasabb hegyét, a Kali Limnit. 

Kapásból indiainak vélném, de itt köze se lehet a sokkezűhöz. 

Magyarul annyit tesz, Szép Tó, ez biztos megint valami helyi csavar.

A táblán a jelek egyértelműek...

Az egész nem tűnik magasnak, távolból lankásnak mondanám,

aztán a hegy lábától belátom, mégsem lesz annyira könnyű a menet.

Hátulról kapjuk a napot, még nincsen sok ereje. Persze, kísér szél barátom is, fázik a derekam, belegyűröm a pólóm a naciba és ezzel már most kezdek magyarázkodni a későbbi képek miatt.

Másszuk a hegyet ketten, tán csak nem válunk kővé, mint amott az a másik párocs.

... akár Buda királyfi és Pest királykisassszony vagy olyasmik...

Emelkedünk szépen, 30 perc múlva előtűnik Kassos szigete a hegyeken túl.

A távolságtól megrészegülve belehuppanok egy ilyenbe. Még jó, hogy a Jóembernél állítólag

mindig van  nagyító és csipesz* hasonló eshetőségekre, de azokat most sem használjuk.

Menni kell, kinek van itt ideje szöszölni, várnak a kövek meg a mások által rakott útjelzők. 

Nehezedik az asszony lába, mit tehet, felemel egy újabb követ és viszi magával a következő 

rakásig. Ott leteszi, emeli a halmot, magából pedig nyesegeti az elmúlt év nehézségeit. 

Már tegnap is volt valami hasonló érzésem, kaminózgatom a gondolatot. 

Tisztulunk... orrilag, tüdőileg biztos. 

Tudatalattilag sejthetően.

Tóni 10 percenként áll meg előttem, lecsekkolni, megfelelő-e az irány, hány méteren vagyunk, mennyi van még hátra, mikor lészen várható érkezésünk? Valójában új telója fantasztikus képességeiben gyönyörködik, hisz itt csak egy és igaz az út, ami a célhoz vezet. 

(Hogy esetleg fárad, azt nem merem feltételezni, pedig ott a tegnap és az azelőtt.)

Egyre lassabban fogy előttünk a távolság,

mögöttünk viszont jelentősen nő.

Itt az utolsó emelkedő, az indulás után 2 órával

kezdődhet a csúcstámadás.

Fáradunk, azt tesszük, amit az ókoriak csatába menet: kakukkfűvel mosakszunk. 

(Ilyesmi értelmetlenségek miatt 1 órával hosszabb utunk az előírtnál.)

Jaj, micsoda színek, csupa enyiméi,

zöldbarnaföld öreg göcsört.

Erre már négykézlábasulunk. 

A fácskán túl nincsen újabb emelkedő,

csak a forrósodó sziklák,

és a csúcsot jelképező kereszt, amit osztrák túrabarátok állították ide.

Gyorsan beírom a nevünket a könyvbe, aztán elkészül a bizonyító erejű fotó, 

ezzel a páratlan háttérrel.

A felhők alatt Lefkos, fölöttük az ég** domboruló koszboltozata.

Egy percre sem tudok nyugton ülni az általunk ismert világnak a tetején.

Alteregóm, Mrs Rotyi (póló még begyűrve) megint kendőt röptet,

majd felkutatja az elrejtett ételes dobozt.

Más rálátások.

Észak felé fordulva hosszában látni az egész szigetet. Ilyen kis karcsú, 

a legszélesebb pontján 12 kilométer, de Spoánál még 4 sincs.

Gyönyörűséges, nemde? 

Nem is értem, hogy az utazási irodák miért nem ezzel a képpel csalogatják ide az utazni vágyókat? 

Az átlagnyaraló ettől látványtól biztos sírva fakadna... és menekülne inkább Kamena Vourlába.

2 boldog órácskát töltünk nemtommittevéssel fönn. 

Mire ereszkedni kezdünk, megjönnek helyünkre a felhők.

Ennek a képnek az értelme,

csak valami kecskés párhuzam lehet megint.

Látszólag ilyen egyszerű volt

megjárni azt az utat.

Hátunk mögött a hegy,

fölötte felhőgörgeteg, ami gyorsan

beelőz, körülvesz... beleautózunk.

Távolodik a nyugati part, megyünk vissza Pigadiába heverni.

Ez a nap nem lenne teljes, ha a hegyet alulról is meg nem néznénk, így délután ismét útnak 

indulunk a fővárosból. Negyedszer haladunk a keleti parton, a férjem már 55-tel száguld. 

Achata, Kyra, Apella, szélmalmok, kabócák, Mesochiori, Lefkos egyik öble. 

Nullán állunk, háttérben az 1215. Mégsem annyira semmicske.

Újat mutatni strandügyben továbbra sem tudok: libegés,

őskori*** beton, hullámok, homokban lábnyomok.

Hazafelé kék padot szeretnék fotózni, mert amikor néhány napja erre jártunk, kihagytuk,

 akkora sor állt előtte. Most meg, mi van? Rózsaszínre festette át valami őrült görög. 

(Nem fotózom s utólag rettenetesen bánom, mert erről éppen úgy nem lesz 

soha bizonyítékom****, mint az Agia Fotini tavalyi körbeketreceléséről.) 

Az Under the Trees-ben pazar vacsora kárpótol, hatalmas adag halakat tömünk magunkba. 

A kiszolgálás remek, a pincérlányka barátságos, az meg kifejezetten mulattat, 

hogy a kelleténél egy kicsit mélyebben hajol le és be a férjem előtt. 

Mellesleg ezt látni az asztalunktól.

Mivel a bokrocskák zavarják a tökéletesedő naplementét, kiülünk a partra. Vagy harmincan 

ugrálnak még ott, mindegyikőjük kattogtat ahelyett, hogy lekucorodna a párja mögé.

Szép a zélet kettecskén, teli hassal, egyeském.

σ' αγαπώ

B.T. pontosításai következnek, nehogy azt higgye az idetévedő, hogy én mennyire pongyola vagyok.

*nagyító = lupé, csipesz ≠ szemöldökcsipesz

**az invenziós réteg

***földtörténeti őskori, 20 milló éves

****és persze a bizonyítékot is megtalálta :)