Ma reggel

4-kor keltem. Ez semmi másra nem utal, csak arra, hogy nincs dolgom. :) 

Épp ideje, mert az utóbbi két hét kissé feszített tempóban zajlott az évzárás miatt. 

"Halandó" ember nem tudja, hogy ilyenkor nem csak a bizonyítványt írjuk meg, hanem 

az anyakönyvet is, lezárjuk az e-naplót, ami szerencsére megcsinálja helyettem a statisztikát,

összeolvasunk, beszámolót írunk, termet selejtezünk, értekezünk, padokat költöztetünk. 

Mindent gyerekmentesen! Ez nekem mindig akkora meglepetés, hogy nem hallom a nevem

 naponta hatvanszor és a teljes figyelmem képes vagyok egyetlen dologra összpontosítani,

 hogy egészen megzakkanok ebben a nagy semmidógomban. :) 

Két napja 4 évnek mondtam búcsút, elmentek a negyedikeseim.

Azt gondolom, illőn elbúcsúztunk egymástól, készítettem mindegyiknek 

egy-egy könyvet, ami csak róla szól.

Beletettem néhány igen fontos dolgot, ami a közösen eltöltött napokra emlékeztetheti 

majd őket: a rajzot (széldíszpróba), amit a legelső tanítási napon készítettek

az első publikus állóegyeneseket,

a legelső dolgozatot,

és így tovább, fogalmazásokat, rajzokat, önismereti lapocskákat egészen az utolsó, 

alsósként megírt dolgozatig* és persze pár fotót  magukról és a legjobb osztályról, 

mert így aposztrofálják magukat.**

A borítón ott űrhajóskodik mindegyik volt 4.bés a saját, egyszemélyes űrhajójában,

amibe most, az idei nagy, közös űrhajónkból átültettem mindenkit.

Volt örömködés, rengeteg mosoly és megszámlálhatatlan ölelés,

satöbbi, amiről nem beszélhetek, de elég annyi, hogy simán nekikezdenék 

az első osztálynak ebben a pillanatban, úgy feltöltekeztem abban a másfél órában.

A virágok mellé kaptam egy könyvet, ami rólam szól és aminek ha csak a fele is igaz, 

akkor nagyon-nagyon boldog lehetek, mert azt a képet kapom vissza benne, 

amit látni szeretnék magamról.

És mellesleg két gyerek hozott nekem összesen 10 tábla étcsokit.

Amikor hazahoztam és kiterítettem az asztalra, a férjem elismerően bólintott:

-Ez igen! Végre igazi csoki! Hogy csináltad?***

Egész nyárra elegendő lesz a csokimuníció!

*

Legyen benne a kezdet és a vég!

**

Azért szeretek ebbe az osztályba járni, mert...

...itt kedves emberek vesznek körül és ha valaki mégis rosszalkodik, 

akkor azt is megtanítjuk a jó modorra,

… mi vagyunk a legviccesebb, legokosabb, leggyorsabb,

legértelmesebb, legkedvesebb osztály.

***

Vagy 100-szor nagyon hangosan, lassan és tagoltan elmondtam, a gyerekeknek 
és a szülőknek, hogy ÉT-CSO-KIIIII... De persze nem, szóval télleg nemtom.

Hát ennyi! Ezzel a 2018/2019-es tanévet bezárom.

Nézsát

a Táncsics utca végén hagytuk el gyalogosan. 

Ez a piros turistaút jónak ígérkezik: burgyingosan indul,

hamarosan bokáig ér rajta a sár és derékig a csalán. 

Nyirkos, fülledt, rothadásszagú erdő következik, apró, szemtelen legyekkel.

Karunkat, lábunkat csapkodva haladunk tovább, mint két agyament népitáncos. 

Kimondottan kellemetlen a hely, nem akar a szívembe lopódzni.

Aztán egyszer csak, szinte észrevétlenül, mintha emelkednénk kifelé belőle.

A Vashegyre kapaszkodunk, 

erre a helyes, 349 méteres kiemelkedésre,

ahol végre friss és tiszta a levegő és 360°-os a panoráma,

előttünk a Börzsöny és a Cserhát vonulta.

Június van, virágzik a magyar szegfű. Ennél a bokornál kattan be először, 

hogy ha ezt látom, akkor láthatom hamarosan a kedvencem is.

A kanyar után ott is van, idilli környezetbe telepítette magát:

még Pest megye oldalán, Nógrádra nyíló kilátással.

Örömködés, árvalányom hajának csiklandítása a tenyerem,

és annak a pillanatnak a minden oldalról való megörökítése.

Árnyas, ligetes lankákon és emelkedőkön folytatjuk utunkat

egészen Csővárig.

A vár építése két családhoz köthető, a Csőiekhez és a Nézsaiakhoz*. 

Innen hát a név, köze nincs az alaprajzhoz, ahogyan azt gondolnám.

Az egykori erősségből mára nem sok maradt, csak pár égbe kiáltó falsarok,

az ovális, falazott ciszterna

és a palotaszárny két égre nyíló ablaka.

Ez a legimpozánsabb rész, oldalról látni, mennyire keskeny

falszakasz ez itt, stabilan áll még, dacolva az évszázadokkal.

Minden oldalról megér pár kattintást,

alulról pláne, főleg, mert ijesztő.

Sokáig nem ácsorognék alatta.

Mellette helyes kis ösvény visz

egy még helyesebb, virágokkal teli sziklához.

Ezen ücsörögve figyeljük a lent elterülő Csővár nevezetű település

nyílegyenes utcáját. Onnan milyen jó lehet idefelé a nézdegélni!**

Gyors ereszkedés után kis kerülőt teszünk, 

mert a közelben van valami forrás, amit feltétlen meg kell néznünk.

Hatalmas napraforgó táblán vágunk keresztül,

a napokban eső esett, mégis csontszárazra szikkadt a talaj a növények alatt.

Tikkasztó már a hőség, árnyék egy szál sem a fejünk fölött.

Hátunk mögött, a hegytetőn Csővár romjai.

Végre beérünk az erdőségbe, mindjárt megcsap a vaddisznószag.

Pár dagonyán átkelünk, mire a Mária-forráshoz érünk

 és annak a környéke sem valami biztató. 

Innen vágtában haladnánk a Mária úton, ha meglenne az a Márja út. 

Az erdő helyét facsonkok hirdetik az irtáson, derékig érő gazban botorkálunk arra, 

amerre az emelkedőt sejtjük. Sírtam-e vagy nevettem, azt Tónitól kérdezzétek!

Lassan rátalálunk a rendes útra, azon tán 2 kilométer a település.

A falu határában harsogón zöldül a gabona,

lassan érik az ország kenyere.

*

Mily meglepő, a vár ma két település felől, Nézsáról és Csővárról közelíthető meg.

**

Valóban. Majd egy évvel később Becskére menet annak a nyílegyenes útnak a végéről

felfelé tekintgetve

remekül látni majd mindent, ami a várból megmaradt.

Egyszer megmásszuk innen is.

Ugye???

A legújabb

táskám a legkedvencebbek között.

A triumvirátus egyik tagját sem volt szívem eddig használni.

Nem passzolnak bizony, ehhez se, nem:

sem a cipőhöz nem, sem a hegymenethez.

Geoládás záróakkord

Mindig megállítanak a régi kastélyépületek, akkor is, ha csak véletlenül akadunk rájuk.

Ennél ugyan szándékosan, elsősorban parkolási célzattal álltunk meg,

de azzal a ténnyel csak előtte szembesültem, hogy az épület 

manapság egy általános iskolának ad otthont.

Legyenek akárhol is, a sulikat mindig alaposan körbeszaglászom,

beleskelődöm a lehető legtöbb ablakon.

Emögött másodikosokat taníthat egy magamfajta tanító néni.

A jelek szerint jó munkát végez.

Az épület túlsó felén, középen díszes rácsozatú balkon.

Azon szórakozom, tán mögötte lehet az igazgatói iroda és fontos alkalmakon 

erről hirdeti az igét a diri, odaképzelem rá a mi Csaba bácsinkat.

A nézsai kastélyiskola parkja hatalmas, el sem tudom képzelni, 

hogy lehet innen összekiabálni a gyerekeket becsengetéskor.

Óriási fák, friss levegő, madárdal, eldugott ligetek

és hátul egy betonbunker.

Gondolom, szigorúan tilos idemerészkedniük a kölyköknek.

(Persze nem úgy néz ki, mintha betartanák a szabályt, de azért tuti így van.)

Mi sem jöttünk volna a dzsumbujba, ha nem lenne itt geoláda.

Keressük sárban, térdig csalánban, emelgetünk köveket,

ágakat és olykor meztelencsigákat (véletlenül persze),

kerülgetünk papír zsebkendőkkel ékesített kupacokat,

de a vackokat rejtő dobozt félórányi kitartó turkálással sem találjuk.

Dohogunk, mérgelődünk, elégedetlenkedünk.

Hogy is mondta Tóni?

Minek bajmolódjunk a koszban?

Hát így. 

Már nem keresünk.

Megyünk, szemlélődünk, megélünk.

  

Már nincs is min morgolódnunk.

Irány a Vas-hegy meg a Várhegy!

-

(A képek 2019. június 9-én, vasárnap készültek.)