Mindig megállítanak a régi kastélyépületek, akkor is, ha csak véletlenül akadunk rájuk.
Ennél ugyan szándékosan, elsősorban parkolási célzattal álltunk meg,
de azzal a ténnyel csak előtte szembesültem, hogy az épület
manapság egy általános iskolának ad otthont.
Legyenek akárhol is, a sulikat mindig alaposan körbeszaglászom,
beleskelődöm a lehető legtöbb ablakon.
Emögött másodikosokat taníthat egy magamfajta tanító néni.
A jelek szerint jó munkát végez.
Az épület túlsó felén, középen díszes rácsozatú balkon.
Azon szórakozom, tán mögötte lehet az igazgatói iroda és fontos alkalmakon
erről hirdeti az igét a diri, odaképzelem rá a mi Csaba bácsinkat.
A nézsai kastélyiskola parkja hatalmas, el sem tudom képzelni,
hogy lehet innen összekiabálni a gyerekeket becsengetéskor.
Óriási fák, friss levegő, madárdal, eldugott ligetek
és hátul egy betonbunker.
Gondolom, szigorúan tilos idemerészkedniük a kölyköknek.
(Persze nem úgy néz ki, mintha betartanák a szabályt, de azért tuti így van.)
Mi sem jöttünk volna a dzsumbujba, ha nem lenne itt geoláda.
Keressük sárban, térdig csalánban, emelgetünk köveket,
ágakat és olykor meztelencsigákat (véletlenül persze),
kerülgetünk papír zsebkendőkkel ékesített kupacokat,
de a vackokat rejtő dobozt félórányi kitartó turkálással sem találjuk.
Dohogunk, mérgelődünk, elégedetlenkedünk.
Hogy is mondta Tóni?
Minek bajmolódjunk a koszban?
Hát így.
Már nem keresünk.
Megyünk, szemlélődünk, megélünk.
Már nincs is min morgolódnunk.
-
(A képek 2019. június 9-én, vasárnap készültek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése