2018. október 30., kedd

A sok mászkálás után

végre ideje lenne valami jó strandot keresni. Túl sok választási lehetőség nincs, erős jóindulattal 
valami tíz* autóval megközelíthető bícs van Szifnoszon. Hajóval még kábé öt.
Nem kell sokáig tanakodni a térkép fölött, ma dél felé indulunk, a Faros nevezetű település
 környékét térképezzük fel ebből a szempontból. Az odavezető út mesés és mesésen rövid.


Más okból is imádom ezt az útszakaszt, a szél valami egészen különös játékot űz erre a füleinkkel. 
A hegyek közti völgyben, ahol az út vezet, tompa morajlás kísér, erősödik és halkul.
Úgy látszik, itt lakik augusztusban a szörny.

Csupán 15 perc és elibénk tolakodik a következő látkép, 
sokat sejtetőn és hívogatón ott a Chrissopigi, a nem mai célunk.


Faros megint csak népszerű, sokak által kedvelt, homokos, zajos fürdőhely, épp olyan,
amilyennek lennie kell egy turisták által kedvelt strandnak. Van ott szálloda, kávézó alias bícsbár, 
bérelhető napernyős nyugágy, mindenféle vízicsodák kölcsönzője és sok-sok ember.
Ellenben, ha a parkolóból nem kívánsz 100 méteren belül vízbe csobbanni, akkor 
Glifo/Blycho/Vlycho 
lesz a te helyed. Csak menj a parton jobbra még kb. 200 métert és már ott is vagy.


Tessék, délelőtt 10-ig garantáltan nincs ott senki,


csak a hullámok, a homokos part


és a pofátlanul kíváncsi halacskák.


Mire a fürdőzést éppen elunjuk, a tömeg ezt a partszakaszt is elárasztja.

Dél van, indulhatunk.

Nem kell messzire menned, csitítom Tónit, felöltözöl, lépsz párat a tamariszkuszod alól, 
mire a lépcsőig elérsz, megszárad a lábad. Kínunkban (az új Keen-ünkben) kerüljünk 
már egyet a part mentén, innen csak úgy átsétálhatunk a Chrissopigihez.


Szépen emelkedik az út, mindenféle kilátásokban


és rálátásokban bővelkedik. Vad, meredek, döbbenetesen szép meg ilyenek.

 

Szifnoszi... és megint a Chrissopigi.


Hátunk mögött, Vlycho és Faros öble


azokon túl, a félsziget végének irányában,


a nagy hajó mögött csábító, szeparált öböl(ke).


Mielőtt déli sétától felforrna az agyvizünk, itt, ennél a házikónál** megállunk



átlesni Apokofto irányába. Aham, egyszer jó lesz majd az is.
Ott sincsenek sokan.


Most viszont eddig tartott csak a sétánk, nyomás vissza arra,


amerről jöttünk.


A part mentén valami ipari létesítmény maradványai, 


itt rakodták hajókra a közelben bányászott ércet.


Az öböl túloldaláról még jobban látszanak a maradványok, azok fölött három templom
egymás mögött: Agios Ioannis (ezt kihagyjuk), Agios Andreas (ott voltunk tegnap), 
Profitis Ilias (odamegyünk holnap).


Most azonban a Faros mögötti kicsi öbölben vagyunk, Fassolou partszakaszán 
túlra kerültünk egy rövid, ám nem túl elegáns autókázással.


A világítótorony ládája hozott ide minket,


ahol szintén nem fúj a szél, csak lengedez a kedvemért nagy nehezen kettőt.


Hazafelé Simbopoulo előtt állunk meg, hogy egy dűlőúton felgyalogoljunk


a fekete torony maradványáig. Messziről illatoz a fügefája,


mézédes termésével nem tudunk betelni. 


Szifnosz, a fügeillatú.

Este mászkálsz az utcán és szagáról megérzed a turistát, mert mindegyik 
ugyanazt a tusfürdőt használja, a fürdőszobákba odakészített fügeillatút.


Kanyarodjunk vissza a toronyhoz, aminek a környékét valaki lekerítette magának 
egy drótkerítéssel, azon belül kapirgálnak a tyúkok és mekegnek a kecskék.


Átmászunk, bemászunk,


téblábolunk, kapuretesznek lyukát találunk


és kiszáradt olajfát.


Este Kato Petali felfedezése a cél, melynek egyetlen látnivalója túlméretezett temploma.


Kicsi fennsíkon terül el a falvacska, gabonát termelnek közvetlenül a házai mellett. 


A kombájnos egyszerűen félbehagyja munkáját a szürkületben és jókedvűen hazasétál.


A település maga az aprónál is apróbb, két lépcsősor, ha összesen. Mindenütt csend, mintha nem lakna itt senki. Végre az egyik ház előtt észreveszünk néhány kölyköt,  a kerítéstől nem látjuk, mit figyelnek, kertmozira tippelek, a hangból ítélve valami régi film lehet. 
Legnagyobb megrökönyödésünkre egy ősöreg, töpörödött apóka szórakoztatja őket nagy hangon. 

Illik szólnunk valamit, így az általunk ismert négy görög  szóból bedobunk egyet, 
a kaliszpérát, de azt legalább tökéletes kiejtéssel. A bácsika igen megörül, 
hosszan és hangosan karattyol és kurjongat utánunk.


Erre a napra nincs több mesém, maximum az öngyilkos darazsakéi, 
akik a Kelari-ban feltálalt saláta levének maradékában


fürödték halálra** magukat.

*
Esetleg még azoknak mellékbícsei, tehát cakkompakk tizenhét.

**
Jön egy nő meg a nőpárja, nem látják, hogy láthatóan fényképezek. Beállnak mellém, aztán elém, 
eszükbe sem jut zavartatni magukat, előlem fotózzák azt, amit kinéztem, aztán megállnak, 
ácsorognak még minimum fél órát és sóhajtoznak, hogy mányifík.

***
A darázs tehát nem ecetkompatibilis.

2018. október 25., csütörtök

Miután tegnap

kétszer is mellélőttem a Taxiarchissal, sziesztaidőben alaposabb kutatásba* fogtam. 
Daniéle remek blogján aztán megtaláltam, amit kerestem, de közben az is kiderült, 
AZ a Taxiarchis nem egyszerű kis drájvin találat, oda gyalogolni kell néhány kilométert. 
Mi ezzel a baj? Ismertek, gondolhatjátok, semmi. Csakhogy Szifnoszon nem fúj a szél. 

Vagy ha fúj, biztosan épp nem azon a helyen, ahol mi vagyunk. 

Rekkenő hőségben túrázgatni őrültség, így új tervünk születik: 
a reggeli előtti órákban rejlő lehetőségeket fogjuk kiaknázni.

Ma 7-kor Fyrogya buszmegállójánál hagyjuk magára Jucit.


El sem lehet téveszteni: támfalak között lépcsősor,


majd kitaposott gyalogút,


visz be a hegyecskék közé. A nap még alacsonyan jár, ez a szerencsénk, 
ilyenkor kellemesnek mondható a nyári sétafika.

 

Az út hamarosan ketté válik, most balra tartunk,

 

az ilyen-olyan, imádós, kényelmesen járhatón.

 

Fél óra múlva megpillantjuk a


a romos falak mögé bújó, szokásosan hófehér kupolát.


Kisebb dombon,


az úttól jobbra, fenn áll


a Taxiarchis Skafis kis temploma.


Nem jár ide senki, hihetnénk,


ha a vendégkönyvben nem látnánk meg az előző, fura bejegyzést.
Tegnap hagyta benne kézjegyét Béa és Thony - egy francia Tóni&Beus.


Ezen egy ideig elfilozofálgatunk és csak azután vesszük szemügyre azt, ami igazán idehozott,
a falfestményeket. A csodaszép freskókat lassan sajnos teljesen elmeszeli az idő. 


Mária és Erzsébet találkozása majdnem hibátlan, ez sem véletlen, 
a húgom nagypocakos, én meg itt lófrálok Szifnoszon.


A templom mögött lépcső vezet fel az egykori konyhába.


Akár egy antik életterasz: imitálok benne egy kis főzést, kép nem publikus.


Újabb elmélkedések után


kilépünk a kapun, az Agnantiban mindjárt felszolgálják a reggelit.


Visszafelé is árnyas még az út, ráadásul megtalálom a kedvenc lépcsősorom,


első foka alatt egy tökéletes formájú szív, marad.


A hegyoldalban mindenütt fura lyukak,


napokkal később, a helytörténeti múzeumban fejtjük meg a titkukat:
ezek a csövek kerámia(!) méhkaptárak.


Picurka szakaszát jártuk be a sziget valószínűleg legszebb túraútvonalának,
a 6-os számúnak***. 


Reggeli után a sziget legfontosabb régészeti lelőhelyére, az Agios Adreashoz megyünk. 
Nevét arról a hegyről kapta, amelyen a mükénéiek felépítették az i.e. 12. században az erődjüket.


Stratégiailag igen fontos pontja volt a szigetnek, innen belátható egész kelet-Sifnos. 
A bejáratnál lévő aprócska múzeumban van egy légifelvétel az épületek maradványairól,


 illetve csekély számú, ám érdekes***lelet is kiállításra került ott.


A falakon körben szöveges ismertetők Szifnosz legfontosabb látnivalóiról.

Maga az erőd valami tízezer négyzetméteren terül el, mai kerítéssel védett, csak a szokásos,
2 eurós belépőjegy ellenében látogatható. Egy kiépített út vezet keresztül rajta, 
emellett megtekinthetjük a 3200 éves külső falat,


egy hasonló korú belsőt,


illetve egy 21. századi őrbódét. Jöttünkre a két felügyelő közül az egyik 
elénk lohol és elfoglalja helyét az árnyat adó fák helyett a napra tett székén. 

Dél van.


Fentről a kilátás pazar, sorolom sorban, balról jobbra: Kasztro, 
Faros, Chrissopigi, Platis Gialos és az egész délkeleti partszakasz.


Északnyugatra tőlünk a Profitis Ilias,


attól jobbra Apollonia és a környező települések hófehér házikói, 
lent, középen az új iskola meg a heliport.


Közvetlenül a régészeti emlékek mellé 1701-ben felépítettek egy templomot, ami természetesen 
szintén Agios Andreas névre hallgat. Ez az archeológiai park látogatási idején túl is bármikor 
megközelíthető, de kizárólag gyalogosan, egy igen meredek kaptatón. Előtte nem szép látvány 
az a drótkerítés, de szükséges és ha közelebb megyünk, már el is felejtjük a létezését.


Tornyában két harang lakik, alatta átjáró a keskenyke teraszra,

 

 azon túl meg csak a meredek mélység.
Abszolút bevehetetlen.


Torony visszafelé a kékben


és szentfazekak az épület tetején.
A középsőről hiányzó födő az egyik sutban figyel.


Bent szentháromcitromok aszalódnak a csilláron.


Hazafelé Apolloniában eszünk  spenótos pitét papírzacskóból.


Fantasztikus, hogy Szifnosz népe mennyire környezettudatos!


*
Emiatt majdnem lekéstük a Simeonos naplementét.

**
Fölötte, messze a Profitis Ilias integet hívogatólag.

***
Ha tudnátok, mit adnék a szabadon választható szabadságért, ami nem főszezonos!

****
Jé, pont ilyen edényaljat találtunk tavaly Miloson!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...