végre ideje lenne valami jó strandot keresni. Túl sok választási lehetőség nincs, erős jóindulattal
valami tíz* autóval megközelíthető bícs van Szifnoszon. Hajóval még kábé öt.
Nem kell sokáig tanakodni a térkép fölött, ma dél felé indulunk, a Faros nevezetű település
környékét térképezzük fel ebből a szempontból. Az odavezető út mesés és mesésen rövid.
Más okból is imádom ezt az útszakaszt, a szél valami egészen különös játékot űz erre a füleinkkel.
A hegyek közti völgyben, ahol az út vezet, tompa morajlás kísér, erősödik és halkul.
Úgy látszik, itt lakik augusztusban a szörny.
Csupán 15 perc és elibénk tolakodik a következő látkép,
sokat sejtetőn és hívogatón ott a Chrissopigi, a nem mai célunk.
Faros megint csak népszerű, sokak által kedvelt, homokos, zajos fürdőhely, épp olyan,
amilyennek lennie kell egy turisták által kedvelt strandnak. Van ott szálloda, kávézó alias bícsbár,
bérelhető napernyős nyugágy, mindenféle vízicsodák kölcsönzője és sok-sok ember.
Ellenben, ha a parkolóból nem kívánsz 100 méteren belül vízbe csobbanni, akkor
Glifo/Blycho/Vlycho
lesz a te helyed. Csak menj a parton jobbra még kb. 200 métert és már ott is vagy.
Tessék, délelőtt 10-ig garantáltan nincs ott senki,
csak a hullámok, a homokos part
és a pofátlanul kíváncsi halacskák.
Mire a fürdőzést éppen elunjuk, a tömeg ezt a partszakaszt is elárasztja.
Dél van, indulhatunk.
Nem kell messzire menned, csitítom Tónit, felöltözöl, lépsz párat a tamariszkuszod alól,
mire a lépcsőig elérsz, megszárad a lábad. Kínunkban (az új Keen-ünkben) kerüljünk
már egyet a part mentén, innen csak úgy átsétálhatunk a Chrissopigihez.
Szépen emelkedik az út, mindenféle kilátásokban
és rálátásokban bővelkedik. Vad, meredek, döbbenetesen szép meg ilyenek.
Szifnoszi... és megint a Chrissopigi.
Hátunk mögött, Vlycho és Faros öble
azokon túl, a félsziget végének irányában,
a nagy hajó mögött csábító, szeparált öböl(ke).
Mielőtt déli sétától felforrna az agyvizünk, itt, ennél a házikónál** megállunk
átlesni Apokofto irányába. Aham, egyszer jó lesz majd az is.
Ott sincsenek sokan.
Most viszont eddig tartott csak a sétánk, nyomás vissza arra,
amerről jöttünk.
A part mentén valami ipari létesítmény maradványai,
itt rakodták hajókra a közelben bányászott ércet.
Az öböl túloldaláról még jobban látszanak a maradványok, azok fölött három templom
egymás mögött: Agios Ioannis (ezt kihagyjuk), Agios Andreas (ott voltunk tegnap),
Profitis Ilias (odamegyünk holnap).
Most azonban a Faros mögötti kicsi öbölben vagyunk, Fassolou partszakaszán
túlra kerültünk egy rövid, ám nem túl elegáns autókázással.
A világítótorony ládája hozott ide minket,
ahol szintén nem fúj a szél, csak lengedez a kedvemért nagy nehezen kettőt.
Hazafelé Simbopoulo előtt állunk meg, hogy egy dűlőúton felgyalogoljunk
a fekete torony maradványáig. Messziről illatoz a fügefája,
mézédes termésével nem tudunk betelni.
Szifnosz, a fügeillatú.
Este mászkálsz az utcán és szagáról megérzed a turistát, mert mindegyik
ugyanazt a tusfürdőt használja, a fürdőszobákba odakészített fügeillatút.
Kanyarodjunk vissza a toronyhoz, aminek a környékét valaki lekerítette magának
egy drótkerítéssel, azon belül kapirgálnak a tyúkok és mekegnek a kecskék.
Átmászunk, bemászunk,
téblábolunk, kapuretesznek lyukát találunk
és kiszáradt olajfát.
Este Kato Petali felfedezése a cél, melynek egyetlen látnivalója túlméretezett temploma.
Kicsi fennsíkon terül el a falvacska, gabonát termelnek közvetlenül a házai mellett.
A kombájnos egyszerűen félbehagyja munkáját a szürkületben és jókedvűen hazasétál.
A település maga az aprónál is apróbb, két lépcsősor, ha összesen. Mindenütt csend, mintha nem lakna itt senki. Végre az egyik ház előtt észreveszünk néhány kölyköt, a kerítéstől nem látjuk, mit figyelnek, kertmozira tippelek, a hangból ítélve valami régi film lehet.
Legnagyobb megrökönyödésünkre egy ősöreg, töpörödött apóka szórakoztatja őket nagy hangon.
Illik szólnunk valamit, így az általunk ismert négy görög szóból bedobunk egyet,
a kaliszpérát, de azt legalább tökéletes kiejtéssel. A bácsika igen megörül,
hosszan és hangosan karattyol és kurjongat utánunk.
Erre a napra nincs több mesém, maximum az öngyilkos darazsakéi,
akik a Kelari-ban feltálalt saláta levének maradékában
fürödték halálra** magukat.
*
Esetleg még azoknak mellékbícsei, tehát cakkompakk tizenhét.
**
Jön egy nő meg a nőpárja, nem látják, hogy láthatóan fényképezek. Beállnak mellém, aztán elém,
eszükbe sem jut zavartatni magukat, előlem fotózzák azt, amit kinéztem, aztán megállnak,
ácsorognak még minimum fél órát és sóhajtoznak, hogy mányifík.
***
A darázs tehát nem ecetkompatibilis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése