Valóságos

kis paradicsoma a túrázóknak ez a sziget, több, mint 100 kilométernyi tökéletesen jelzett 

úttal várja a gyaloglást kedvelőket. Eltévedni szinte lehetetlen, ráadásul egy egy jó kis app 

is segítségünkre van a ténfergésben. Fantasztikus útvonalakat mutogat, 
ám a legszuperebbeket, a leghosszabbakat nem fogjuk végigbandukolni a hőség miatt. 

Még mindig az első napunknál tartunk.
😊

Miután 2 óra alatt tökéletesen kipihenjük az utazás fáradalmait, esti sétára indulunk. 
A legelérhetőbb célt a parkolóból is látni, rövid, könnyű körnek ígérkezik.

Az út két oldalán lépcsőzetesen kialakított "kertek", picurka szántóföldecskék. 
Fölöttünk, a kerítés mögött kecskék*, a legkisebb kétségbeesetten ránk mekeg. 

Barátkozna, jönne a simogatásért.

Alatta, mögötte, mellette, gyakorlatilag mindenütt a sziget újabb jellegzetessége, a megszámlálhatatlan hosszúságban felépített támfalak labirintusa.

Mert támfal az mindig van: jobbról vagy balról, de legtöbbször jobbról és balról is.

Itt valami különösen gyönyörűséges alapossággal készültek az egymásra pakolgatások.

Egyik oldalunkon ez kísér, jobbról meg a tenger végtelenje.

Megejtő, mondhatom, mint ennek a rendes fakapunak a tradisönel zsanérja is.

Előtte az első szívkavics** pont abból a szürkén csillogó kőzetből, amiből a falak is állnak. 

A szigetnek 365 temploma van, mindjárt előttünk az egyik, a Sotiras Maina.

Rendkívül csábító az atmoszférája,

 ám nincs időnk sokat ücsörögni a lépcsőin,

mert vár minket a Panagia Poulati, a reménytelim. 

A nap utolsó sugarai simogatják a tetejét, ideje szaporázni a lépéseinket.

Még egy pillantás hátra, mert ott is a Kasztró, aztán ösvényre fel, tempósan!

Szerencsére lehetetlen eltévedni, mert az útról lehetetlenség letérni.

Perceken belül megérkezünk, hátulról, alulról, futtában kattintok elsőt,

kerámiacsipkéiről másodikat,

majd tőle távozóban harmadikat, az utolsót.

Nincs több képem a Poulati nagyasszonyáról, hiszitek vagy nem, 

soha később késztetést nem éreztem arra, hogy oda visszamenjünk.

Lényegesen meghittebb a közelben rejtőző templomka, annál az első geoláda, pipa.

Sétánkat meredeken felfelé vezető lépcsőkön folytatjuk,

meleg kövein vacsorára lesnek a gekkók.

Legnagyobb meglepetésünkre a Kasztró távolodik tőlünk, 

ráadásul egyre inkább alánk is kerül,

mert csak fölfelé mászunk a szürkületben,  

föl a köveken, eltévedhetetlenül,

ráérősen bámészkodva.

Más járható út hiányában még nagyobbat kerülünk,*** 

így szépen átgyalogolunk Agios Loukason,

és persze föl, még mindig csak fölfelé,

de legalább malom iránt haladnunk. 

Esteledik.

Mire a szerpentinen lejutunk

az Agnantihoz, teljesen besötétedik.

Terrace!

*

De miért nem ugorják át? Miért nem szöknek meg? 

Egy kecske helyből megugorja a 2 métert, ezek mi a francért maradnak itt? Neveltségi szint???

**

Ez sem véletlen, csak akkor még nem tudom, hogy a Poulati helyett a Sotiras Mainához húz majd a szívem vissza.

*** 

Vezet innen egy kisebb, bozótos ösvény a Kasztró irányába, már épp rálépnénk, amikor megáll mellettünk 

egy idősebb asszony a kocsijával és elmagyarázza, hogy arra nem érdemes mennünk, mert adegy bozótos, 

adkettő magántemplomhoz vezet, adhárom sötétedik, adnégy járhatatlan az út. Hitetlenkedünk, ezt ő is látja,

így háromszor hagy ott minket; megy egy métert, aztán fékez és újra megáll, hogy meggyőzzön. 

Akkor hajt csak tovább, amikor látja, hogy végképp letettünk a tervünkről.  Ha tovább tétovázunk,

tán elvitt volna minket kocsival, csakhogy ne menjünk bozótba, adöt kígyók közé.