A megérkezésről

nincsen képem, mert a hajó gyomrában, Juci ülésein ücsörögtünk indulásra készen, majd 

ha meghalljuk az éláélát, akkor nyomhassa menten Tóni a gázt, ott nincs idő késlekedésre. 

Idei képem tehát nincs, de itt egy tavalyról, amikor volt szerencsém 

föntről nézni a ki s beszállók végeérhetetlen sorát. 

Hát szia, Szifnosz, kaliméra Kamaresz!

Kamaresz első pillantásra még zsufisabb, mint a Adamas volt Miloszon. Hely hiányában 

a korzó és a kikötőbe vezető út egy és ugyanaz és milyen a nyaralógyalogos, aki épp

 most mászott ki vízből egy frappéra? Lusta, bávatag és megállíthatatlan. Simán

 elgombázhatsz bárkit, pláne franciákat. Taktikai érzékük minimális, nem is értem, 

hogy nyertek meg annyi  háborút? Tán a véletlenek meg a szerencse és főleg a pofátlanság...

Egy stoptábla mögül majdnem belénkhajt egy újabb nagy valószínűséggel francia, 

így az előzetes tervekkel ellentétben nem állunk meg a helyi parkolóban egy lélekzetvételre, 

hanem rohamtempóban elhagyjuk Kamareszt. 

Legelőször nem is én veszem elő a fényképezőgépet, hanem Tóni, 

hogy a szállásunk parkolójában lőjön egy fotót rólam:

Ki a kocsiból, csüccs a kőkerítésre. 

Elengedhetetlen pillanata az ideérkezésnek ezután is és mindig.

Szemben idelátni Poulátit, ami után hónapok óta vágyakozom.

naugye,

és a tengert, az egy éve nem látott kikládikéket.

A szállás parkolója külön megér néhány gondolatot, 

mert van itt például egy használatban lévő cséplőkör

és sziesztaidő után a kocsiktól balra, a hűvösben ácsorog a gazda megbecsült szamárkája.

Akkor most bemegyünk az Agnantiba, tessék, itt az oldalsó kapuja, 

mögötte a Kasztró, ennél közelebb nem is lehetnénk hozzá, csak ha benne laknánk, 

de akkor meg nem látnánk folyamatosan és az orrélmény is más lenne.

Az a zárt spaletta rejti a szobánkat,

ami rém egyszerűen szép, még vizes a kő, éppen most takarították*.

 

Nyitom az ablakot, megint mögötte a lényeg, a kilátás.

Az pazar. Az első percben megbeszéljük, ha sehová se mennénk, 

csak ezt nézhetnénk, azzal is beérnénk erre a két hétre.

Így aztán nem csoda, hogy időnk jelentős részét ott töltjük (pláne én már pirkadattól).

Mert mire alkalmas ez a terasz?

Nézhetem innen reggelente a napot, ahogy kel

de csak addig, amíg megtüzesedik ereje.

Lehet itt bóklászásra felkészülni,

olvasni,

sőt olvasás közben szépen barnuló combjaimban gyönyörködni.

Szokok itt varrni, természetesen szíveket,

bejegyzésmorzsákat írogatni a noteszembe,

úton-útfélen talált fügét zabálni,

javítani**

kövekre lelőhelyüket felírogatni,

holdtöltét nézni, sőt, holdfogyatkozást

 de leginkább csak bámulni kifelé a fejünkből abba 

az egész szifnoszi nyaralásunknak eszméletlen keretet adó háttérbe.

You are here again.

*

Az a legjobb, hogy a képen a mellettünk lévő szoba látható, 

a miénket megörökítését elodáztam, aztán meg elfelejtettem.

**

Khm... bakancslista... pipa...