Nárciszokról

szól ma a napom. Ő az én virágom. Hangoztattam egykoron ez irányú olthatatlan szerelmem
 fűnek s fának, míg jó sok évvel ezelőtt alaposan ráfaragtam erre. Az akkori osztályomban
 egy kislány, bizonyos Kincső megkérdezte a kolléganőmtől, melyik virágot is szeretem 
a legjobban. És azon a március 22-én kévényit vittem belőle haza, sárgát, fehéret, 
szimplát és duflát, tölcséres középpel meg halványpirossal, kinek-kinek milyen nyíladozott 
a kertjében. Otthon tele is lett az összes  vázám plussz néhány befőttesüveg, 
én meg csak toltam az orrom elébük illatolni azt az alig kivehetőt, a diszkrétet. 

Két nap múlva már elég volt hazatértemben az ajtót megnyitnom ahhoz, 
hogy megvilágosuljak, ezeknek a tüneményeknek nincs helye többé a lakásban. 
Csak a kertben, ott virulhatnak azóta, idén éppen csak bimbódznak. 

Nem úgy, mint ez. 

Lemenőben volt már a nap, mire késznek mondhatón a fűre terítettem.

Másnap délután a kert legeldugottabb sarkában, ahol egyébként csak a csigák járnak, 

ez a látvány fogadott.

(...)