A nap első

fotóján szívemnek kedves Olymbosa, reggel nyolc óra nulla egy perc.

Sehol szinte senki s aki meglát, nem biztos, hogy akar még köszönni, aztán mégis 

visszafordítja a fejét, elmosolyodik és üdvözöl. Sietősen haladunk tovább, nem bámészkodni 

jöttünk, ne tessék aggódni, még nem (és máskor sem) várjuk el, hogy mi legyünk 

itt a világ közepe, fényképezni sem fogok sem lesit, sem egyebet, tessék nyugodtan 

varrni a kézzelhajtós varrógépen, elhúzunk itt jobbra föl, ezen a lépcsőn,

majd balra,

annak a tetejéig, ahonnan igen gyanúsan vész semmibe egy ösvény.

Gyorsan visszafordulunk és alulról is megnézzük a malomsort, 

közben több soron is kipipálhatjuk a "romos épületek"-et a listámon.

Ezen az utacskán lehet eljutni ahhoz a kis kápolnához, aminek most álló egyenes a keresztje,

(kihagyhatatlan a jelenség, lám, észrevette a bajuszos is)

és ugyanezen az utacskán hagyjuk magunk mögött a civilizációt.

Hm, láttam már bizalomgerjesztőbbet, de mintha ott, fenn megint csak lenne

egy lépcső,

közelében tábla, azon az információ, 20 perc, amit már abban a pillanatban sem hiszünk el.

Az ugyan hogy lehetne, madár még légvonalba sem, vagy létezik egy titkos lift, satöbbi. 

De nem, nem létezik, sőt, kijárt csapás se, azaz mégis, annyi csapás van előttünk, nincs is más, 

csak csapások jobbra és balra és valószínűtlenül meredeken fölfelé meg lefelé és jelzés kékkel,

 pirossal, piros pöttyel meg fekete-pirossal. Na most akkor melyiken, csak annyit tudunk, 

jól jelzetten vezet az út a Profitis Iliásra. Megyünk az orrunk után, bóklászunk erre és rögtön

utána arra, elténfergünk majd 40 percet, mire a sok utacska végre összeáll eggyé*

egészen pontosan itt. 

A továbbiakban gyerekjáték követni a jeleket, az más kérdés, milyen meredek a menet. 

Lehetetlen másra figyelni, csak a következő lépésre.

Az azutánin töprengeni hiábavaló.

Időnként megáll az ember csodát látni, jönnek a felhők, ilyet még se, nem, soha, 

jobb oldalamról a bal felé fut a felhő, állok, szalad a felhő felém, bámulom, 

ott vagyok a közepén, nevetem, belémjön a felhő, kikerül vagy mégsem,

 mert a bőrömre is rátelepszik a felhő, érzem.

(Mindebből kiolvashatjátok, ebben a minutában új barátság született.)

Arra van az hegynek az teteje, mutatja 

a kockás inges magyari turista/utazó/hegymászó gyalogos  

és elindul legott, miközben invitál maga után szelíd türelemmel.

A csúcstámadásról nem készülnek fotók, a sziklák közt egyértelműek a preferenciák.

Aztán egyszerre kitisztul az ég, azaz alánk kerülnek a maszatok és amint felpillantok, meglátom. 

Az első táblától 20 percnyi  kétórányi távolságra fekete kecskebak áll a magaslaton. 

Jó sokáig figyeli, ahogy közeledünk, nézi, ahogy visszafigyeljük,

majd lassan, kényelmesen lesétál a társaihoz, ezzel átadva helyét nekünk.

Gyertek.

Fönt egyre csak jönnek 

s mennek a gomolyagok

mi pedig bámuljuk a messzeségeket főként észak felé, igen, arra, 

cipőinknek is meg kell mutat mutatni a következő irányt és magasságot.

Első magyarokként beírjuk a nevünket a világ legmaszatosabb borítójú vendégkönyvébe.

Marad ott egy szív, az utolsó, vigye, aki akarja, ki arra jár, megérdemli.

Mondom, a képek tanúsága szerint megint elszórakozunk a hegytetőn másfél órácskát,

távolba látni, hű de jó, erre bogár se zúg, csak a szelet hallani, süvölt, lobog a kendő. 

Új messzeségek hívnak, ideje indulni, emerre, lankáson.

Szél barátunk követ vagy marasztal, szemből kapjuk, hát a Jóember boldog, 

mintha zuhanna, miként már csak álmában, s mint harminc éve ejtőernyővel a hátán.

Könnyed kis túra,  egyre lefelé vezetnek a jelek

az Olymbosba vezető országúthoz.

A parkolóig megyünk és miután kiszellőztetjük a felforrósodott autót, 

mindenféle teketóriázás nélkül fordítunk hátat a világom legszebb helyének.**

Diafániba tartunk, Nikos kapitány hétcsótányos szállásán fogunk egyet éjszakázni. 

Remek kis közjáték következik, mert miután becsukjuk a szoba ajtaját, kapitális példányok 

másznak elő mindenféle lefolyókból, ekkorát még kollégiumi szobában sem láttam 92-ben, 

ezek lehetnek minimum négycentisek. Állatbarát lévén egyikünk sem csapja őket agyon, 

szépen letakargatjuk mindet a fellelhető összes pohárral és bögrével, 

hadd nevetgéljen holnap a takarítónő is.

Mellettünk A Dolphin nevezetű taverna, éppen megszárad a hajam, mire odaérünk.

Ez csak jó hely lehet, ugyanis kézzel írt az étlap.

A tökéletes garden mix falatozása közben egy böhöm nagy tálat hoznak elénk, rajta kibelezett

 halak bámulnak ránk üveges tekintettel a jég közül. Előbb megijedek, mit, nyersen, ezt? 

De szerencsére csak választani kell közülük, rámutatni, melyik legyen a vacsoránk. 

Hogy készítsék el, jön a kedves unszolás, na, azt pláne nem tudjuk eldönteni, 

tudod mit, inkább, csináld úgy, mintha magadnak készítenéd.

Örömmel várakozunk, ez bizti fini lesz, aztán büszkén leteszik elénk a sült halat, ami inkább

nyersnek látszik, de persze belül inkább mégis főtt, körülötte apró paradicsomocskák és...

... tyúkhúr...

szalad ki a pesti suttyó száján, nem tudhatja, hogy az, amit mégis megeszünk, 

az a kövér porcsin, ami tényleg ehető gyógy/gyomnövény.

(Nekem is csak most mondta meg a gugli.)

Ott rötyörészünk, a konyhán meg talán rajtunk röhörésznek.

Kis földesutas kitérő*** után sejthetitek, hová megyünk.

S miközben a szelídülő napsütésben a reggeli ösvényünket kutatom,

a padon ott ül a férfi, akit szeretek,

és engem vár,

hogy üljek meg végre mellette.

Idén ott,

a megbékélés padján****

várjuk ki, míg lenyugszik a nap*****.

Napi állapotszelfing******

*Nyilván sokan vezetik fölfelé itt a kíváncsiakat s mindegyikőjüknek megvan a saját útvonala saját jelzéssel, az, aki meg képes vezető nélkül, egymaga elindulni, az legyen kellően kitartó ezt az akadályt áthidalni! 
**Ámbár... Pienza... Az is hagyott bennem majdnem ekkora nyomokat... 
***Autós járhatóság ellenőrzés a holnapra tekintettel.
****Ez a neve, tényleg, de ez megér egyszer egy külön bejegyzést. 
*****Egy csudatudja, milyen szigetecske mögött. 
******Ha lehet parkink, akkor lehet szelfing.