Elfáradtunk

egy kicsit fizikailag és lelkileg is telítődtünk. Megjártuk, megéltük mindazt, amiért jöttünk, 

a maradék két nap már csak az idő múlásának  ráérős szemlélésével telhet. Nyugodtan

kávézgatunk a teraszon, ma ugyanolyan reggel virrad ránk, mint szomszédainkra.

7-kor megérkezik a tanker, hozza a gázolajat az erőműbe*, ami a sziget 

villamosenergiáját akkor is biztosítaná, ha véletlenül elállna a szél. 

 

9-kor befut valami flancos valaki  a saját hajócskáján, a saját helikopterecsjéjével. 

A nagy kikötő helyett az öböl legészakibb részén veti ki horgonyát inkognitózva.

Lenn a parton két szerelmes lány egymást fotózgatja. 

Pózolnak, ugrálnak, táncikálnak a hatalmas csokor rózsájukkal.

(Személyiségi jogok védelme ürügyén az illusztráció elmarad.)

Na, szedelőzködjünk! Picinyke autós körútra indulunk, ténfergősre. 

 Túl sok újdonság nem vár ma ránk, mellékes szórakozásként motívumokat gyűjtök**: 

Szent György ledöfi a sárkányt még mielőtt az kificamítaná lova lábát.

Ősi napmotívumok ugyanott. Búza és hal, bennük az élet.

Georgios Kostetsos félig és teljesen kész lírái Othosban.

 

Gazdagon burjádzó szőlőtőke Stesben, az Agios Panteleimonas ajtaján.

  A templom alatt fakadó forrásvíz fölött a névadó arcképéről készült mozaik. Érdemes 

elolvasni hosszadalmas szenvedéstörténet, és akkor csöppet sem csodálkozunk ábrázatán.

Együttérző, mély sóhaj után tekintsünk felfelé, újabb lépcső jön, négy foka a tetőre visz. 

A következő faluról, Pylesről tavalyelőtt igen futó benyomásaink születtek, 

most meglepve tapasztaljuk, egyáltalán nem rozzant, sőt, nagyon barátságos kis falu.

 

Tóni szelest játszik a kék-fehér csíkosnak, hisz az is csak lobogva az igazi.

 

Ugye, hogyugye?

Ajánlom még figyelmetekbe a torony kétlábas rögzítését illetve 

a harangozó számára évek óta fenntartott thonet széket.

Forrást is találunk, természetesen templom alatt és míg tenyeremből kortyolom vizét, 

a férjem összekacsint egy helyi öregúrral. Tipikusan karpathosi férfiéletéről mesél: 

negyven évig hajózta a világ mindenféle tengereit, mire végképp hazatért. 

Ahogy beszél, nevet a szája, a szeme, az egész ember ragyog. 

Elirigylem a derűjét. Minden görög derűjét.

Zegzugos apró, rendezett utcácskákon sétálgatunk.

Duplán fotózunk, párhuzamosan. 

   

Ugyanazt  máshogy.

 

A jobboldali romos házban régóta nem él senki, lakóinak néhány holmiját még látni benn. 

Ezek ugyan jelentős értéket nem képviselnek, mi mégis csodálkozunk azon, hogy nyitott ajtó

 mellett is minden a helyén marad. Chiglioban, az elhagyott városban ugyanezt tapasztaltuk,

ott szerszámaikat hagyták szögre akasztva a gazdák, ki tudja mikor. 

 

A görög ember nem lop. 

Egyszer egy hatalmas szatyornyi élelmiszert találtunk a járdán, hiába nézelődtünk, a közelben,

 sőt, az egész utcában nem volt senki. Épülő, ajtótlan házba simán bemehettünk volna 

az ott tárolt száz doboz sörért meg a kábé ötven kétliteres üdítő egyikéért. Mesochoriban, 

a parkolóban több rekesznyi bort raktak le kisteherautóról, csak éppen nem jött föl érte

 senki, a sofőr simán elhúzott, az egész rakományt magára hagyva. Nem mondom meg,

 melyik kápolnácskában áll teli üveg uzó, raki és kosárnyi nyalánkság, 

mert már ne is haragudjatok, honfitársainkban nem bízok meg annyira.

Kellemes kis hely ez a Pyles a rengeteg zöldjével. 

 

Itt a járdák is tiszták, macska sehol, kuka nem bűzlik. 

Mellette öreg, használható szék meg egy másiknak a háttámlája.***

Az iskola ablakán kilesve szélmalmokon pihentetheti szemeit a helyi tanerő.

(Ha ugyan van ideje révedezni az égedelemhangos görög lurkók között.)

A játszótér itt sem EU-kompatibilis, ellenben a suliból július 19-én is zsivaj szűrődik ki.

Szemben irányjelző, miszerint most rögtön balra kell fordulnunk, arra megmászható 

egy újabb Profitis Ilias. Itt? Hol? Tekintgetünk körbefelé. Itt csak a lanka...

A titkos fenti helyett ideteszek pár képet az elsőről, az a mai nap során úgyis 

többször a látómezőnkbe kerül. Távolba veszve, barátságosan, 

közelebbről jobbra, majd balra kanyargó gyalogúttal,

végül impozánsabb megközelítésben.

Már megint ez a hegyre bazsalygás! 

Reggel az volt a terv, hogy keresünk egy jó kis  strandot a nyugati parton, ahol nincsenek

túl sokan. Az ötlet már eleve komolytalan, hisz ezen az oldalon mindig veszettül 

fúj a szél és a partok határozottan kövesek. Ma sincs ez másként.

Fürdőzés tehát ma sem lesz, ellenben lefényképezünk három kristálytiszta vizű bícset.

Szerencsére a kék padnál sincs most senki, ezért rögtön nyomozni kezdek. 

Emlékeztek? Tavaly egyetlen napig rózsaszín volt, épp akkor jártunk erre.

Ott van, amit keresek, áldom a felületesen festő görögi kezet. 

Ugye, ezek után elhiszitek nekem? De legfőképp én magamnak.

Ez itten egy varázspad, nincsen benne fotoshop, slussz és passz.

A nyugati oldalon ilyenek ma a kékek.

Mintha rémlene ez is: Mesochori kora délután.

Érdemes összehasonlítani a tavalyi késő délutános felvételekkel.

A roncsautós parkoló fölötti  lélekigazító**** helyről remekül belátni mindent.

Például azt a hegyet, egy újabb Profitis Iliast - negyediket a szigeten. 

Vagy az ötödiket? Na, ahhoz sem kapaszkodunk fel, kizárt!

Különben is, 1169 méter, alig kisebb, mint a Kali Limni.

Mielőtt letörölném a fintort az orrom alól, gyorsan megmutatom az 1795-ben öntött

 harangocska helyett az előtte álló fenyőt, mert arról erőteljes zaj hallatszik. 

Éktelenül muzsikál rajta egy kabóca. Kutatom vagy negyed óráig hiába, 

aztán Tóni 5 másodpercnyi hallgatózás után odamutat, ahol könyököltem. 

Ott van a kabóca, tényleg, erre az emberem (ennyi idősen!) szórakozni kezd vele: 

előveszi a telefonját és lejátssza neki a tavalyi kabócák hangját. Aztán felveszi azt a fültépő danolászást, amit erre válaszként kap, hogy majd szegény kabócát másként is becsaphassa.

Teljes siker: mi vigyorgunk, a kabóca meg önmagának énekel vissza újra, újra és újra.

Szegény állat teljesen kifárad, mintha be is rekedne. 

(Úgy sajnálom, hogy a Spartacus ösvényen nem csináltunk hangfelvételt, baromi kíváncsi lennék,  

mit szólt volna a mi kabócáink magyari dalaihoz.)

Mielőtt belepusztulna a cirregésbe, magára hagyjuk a kabócát. 

A település északi részébe tartunk, azt a fele még ismeretlen számunkra.

A napokban itt gazdag esküvő zajlott, a járdáról kétmaroknyi elhajigált gyöngyöt 

szedegetünk össze. Fűzök kombolóit belőlük, varázserejűt.

Már meg sem lepődöm, naná, hogy forrás fölé emelték itt is a temlomot.

Panagia i Vrissiani a neve, magyarul Miasszonyunk kútja.

Nagy a világ kereke, forog körbe-körbe.

Kóstolgatjuk a vizét, aztán ahhoz a kicsi, kék tetejű kápolnácskához, az Agia Sofiához megyünk,

ahol a hétvégén magokat szórtak egy másik ifjú pár fejére, ezzel kívánva nekik 

bőséges gyermekáldást. Babocska... a termékenység jelképe.

Meg a világom kereke.

Ilyesmi dolgokon elmélázva a távoli hegyre bámulok sóváran: 

tudom, milyen a túloldalon.

A mi utunk másfelé vezet.

Hullámok parthoz csapódását fotózzuk,

halat rendelünk a kékpados étteremben, 

és míg készül a vacsoránk, kutatjuk okát a valószerűtlen kéknek.

Hirtelen elhatározással, bár tudjuk, nem érünk oda napnyugtára, elindulunk a Kyriakihoz.

Feljön a hold , mire odaérünk.

Nemhogy a szívünk, a bejegyzésünk sincsen meg a könyvben.

Érthetetlen.

Egyáltalán... Mi a francot keresünk már megint itt? 

...

De legalább emberszerű újra a szelfi, kékpados.

*A sziget első, 1944-es generátora, mint ipartörténeti emlék megtekinthető a Larniotissa mellett.

**Vagyis mézédes, sűrű, aranyló helyi bor után kajtatunk, de a tavalyi már mind elfogyott, az idei szőlő meg 

még nem is érik. A pylesi kafenionban pohárkányit kóstolhatnánk, ha gyalog jöttünk volna.

***Szeretnék belelátni a vámos gondolataiba a poggyászok átvilágításakor, ahogy nézi, sorolja magában: 

törött korsófül, két összekötött toboz, rozsdás hálónehezék, szék háttámlája 

Apollon Kulturális Jótékonysági Csoport felirattal. 

Hogy nem röhögi el magát?

****Nem felejteni sohase: alázatosságról szólt az intelem.