Reggel

korán, hogy mi legyünk az elsők, elindultunk Vananta bícsre.

Mondanám, ha igaz lenne, de természetesen van ebben egy kis csavar.

Ugyan a remek kis strandon* valóban nincsen még senki 7 órakor (máskor se nagyon),

inkább elfordulunk balra, ahol az oázis, igen, az O-Á-ZIS van. 

Olyan bő hozamú forrás zubog itt a felszínre, hogy egész komoly 

dzsungel alakult ki a környékén.

eszembe nem jutott volna valaha is, hogy egyszer bozótvágó kést 

hiányolok ezen a kopár szigeten, olyan sűrűn nőnek a leánderek.

Hamarosan persze túljutunk az akadályokon és innentől

csak egy normális(?) dodekán erdőn(?) keresztül vezet az út.

Eddig fölfelé haladtunk 

egy vízmosásban meg annak jobb illetve bal partján, onnan, középről, 

a tengerpartról, ahogy a kép is mutatja.

A hely megér egy panorámát, jobban látszódnak rajta a magasságok és a mélységek.
(Plussz az eddig megtett 3 km is többnek mutatkozik.)

Mondom, nem kellene állandóan hátrafelé vizslatni, látjátok, a férjem már 

a kettővel ezelőtti pillanatban ezt próbálta megörökíteni, ezt a csodásan rakott utat. 

Nos, ilyesmiken munkálkodnak azok a lusta** görögök.

Csak egy csöppet vagyunk fáradtak, a nap bágyadtan simogat háromnegyed kilenckor,

ergó a világ végére is elmennék ezzel a férfival.

Gyanús, hogy odatartunk... lépésről lépésre kietlenedik a világ.

Ezen jöttünk föntről le (lejtő közepén kőlépcső),

azon megyünk lentről föl az utolsó lakott településig.

 A szokásos kápolnácska, semmi érdekfeszítő, gondolom magamban,  így simán kikerülöm

 az előttem egy fotó erejéig megállót. Most nem győzök rácsodálkozni a színekre.

A learatott tarló sárgája a felhő résén áttörő napfénypászmában...

Avlonába érkezünk, a sziget éléskamrájába. 

Na, itt se jártunk tavaly, csak érintőlegesen, amikor Vroukountába igyekeztünk.

Jól elnézelődünk, ugyan mi a fenét legelnek a kecskék a száraz göröngyök közt?

A helyiek még mindig követik az évszázados hagyományokat: 

körbekerített placcon vár cséplésre a gabona.

Ez a család előbbre jár, itt már a szemeket szedik igen stílusosan műjanyag lavórba.

Elálmélkodunk ilyesmiken meg például azon, hogy velünk párhuzamosan egy francia túracsapat 

halad, majd tűnik el az irgalmatlan fügefák mögött, de csak egy áll meg azt jobban megvizitálni, 

a többi csörtet előre, látom zummolva, milyen nagyszerű, távcsőnek is használható Asony.

Ilyesmi bámészkodások okán időnként eltévelyedünk, de azért csak megtaláljuk a szokásos kaput.

Khm...hát igen...

Na, már megint egy kisebb emelkedő, rettenetesen örülök, hogy ezen lehetetlen eltévedni.

(Ezt csak azért írom, mert az emberem eredeti elképzelése szerint nem erre vitt volna az utunk, hanem valami hágón fölfelé, 

ami nem jelzett, csupán nyomvonalát lehet megtalálni a neten hooosszas keresgélés után, de ha más lejött rajta, akkor mi 

tuti biztos fel is tudunk menni ugyanott. Csakhogy volt ez a tegnapi hegymászósdi, ahol szembesülnünk  kellett azzal, kijárt úton is 

simán vihet rossz felé a lábunk, így maradt ez a hosszabb, de egyértelmű verzió. És nem kellett győzködni a drágámat egyáltalán.)

Idén baromi nagy a szárazság, egy hét alatt asszem három zöldellő-lilálló kakukkfű bokrocskát láttunk. Ez a vidék kimondottan úgy néz ki, mintha mindennek örökre elment volna az életkedve.

Még jó, hogy itt vagyunk mi ketten, élő példái a rendíthetetlen derűnek és a lelkesedésnek.

Mert az kell ide, ebbe a színtelenül

gyönyörűséges élettelenségbe.

Előttünk a völgyben nagy sokára feltűnik egy zöld, termékeny liget, olajfákkal, szőlővel.

Három hegy öleli (a Stioi, az Ádra és az Orkili), védi a szelektől, de nem úgy a naptól.

Erre az százezerágra süt... igen nagyon meleg van... valóságos katlan.

Hatalmas bekerített terület mellett gyalogolunk végeérhetetlenül, vezetőnk egy jószágcsalád. 

Rém helyesek, időnként bevárják, hogy valamelyest beérjük őket, aztán megint megiramodnak. 

Játsszák ezt egy órán keresztül: elöl megy három birka, utánuk két barom (byTóni).

Hátunk mögött a hely neve leolvashatatlan a tábláról, 

én is csak hosszas nyomozás után tudom: Ahordea.

Ezer újabb méterke megtétele után megpillantjuk Sariat, de jó, egyre közeledünk,

látni a két szigetet elválasztó csatorna karpathosi kékjét, 

derülök, örülök, ez a vége, mindjárt megérkezünk!

Aztán ahogy telik az idő, megint csak távolodik a sziget, jön egy kicsi föl,

azután onnan le, és újra és újra és újra.

Az idők végezetéig csak nem lehet húzni, pláne e Csepel méretű szigeten. 

Ügyesen kanyarodik a hegygerinc, a hegygerincen az ösvény, alatta a cél, a "három száj", azt 

bámulja meredten. Hisz  jött volna ide már tavaly is, de  akkor képtelenségnek tartottam.

Erről a pontról megint jó messzire ellátni, alaposan megvizsgálom a halott várost, 

ahová egy iszonyatosan hosszúnak tűnő cikcakk-gyűjteményen jutunk le.

Na jó, csak fél órácska, de tűző napban, sok kilométerrel a lábunkban. 

(Lehangoló dedsziti.)

Akkor még nem ismerem a történetét, hát kitalálok köréje szomorú históriákat.

Csüggedek, az van, tulajdonképpen. Hetedik órája gyalogolunk. Fáradok. Nyűgös vagyok. 

Próbálok semmi másra nem gondolni... csak arra igyekszem figyelni, ahogy 

egyik lábam rakom a másik elé.  Végre megtalálom a ritmusom. 

És akkor a hátam mögül megszólal a bajuszos:

"Milyen kis ügyesen pakolászod a lábacskáidat."

Na, betelik a poharam, de nemes egyszerűséggel csupán annyit mondok:

"Ne szólj hozzám!"

Kivételesen elmarad a második és a harmadik földbe döngölés valami ráerősítő megjegyzéssel. 

(Azért, mert olyan nagyon igyekszem a piskótáimat továbbra is ugyanolyan ügyesen pakolászni.)

Bal elé jobb elé bal elé jobb elé... 

Már nagyon föl sem nézek. Az a furcsa szín-játék sem kelti fel az érdeklődésem túlzottan,

 pláne, mert van némi fogalmam arról, micsoda képződmény az a valószínűtlenül rózsaszín.

(Asszed izgat, háttévecc, az a templommaradék, hagyjál már.)

Aztán mégis eljön az utolsó emelkedő, sötétsziklás, az egyiken piros, vigyorgó festett arccal.

(Többre úgyse tudnál rávenni, abban biztos lehecc.)

A megtett 14 kilométer után végre elénk tárul Tristomo öble.

(És igen, eljöttem veled a világ végére gyalog, kettő kilométeres óránkénti sebességgel.)

Közepén pár házacska , annyi csak... Karpathos legeldugottabb, legérintetlenebb települése.

Roumbakis-ék voltak az utolsó lakói.

Itt aztán kedvemre tobzódhatnék végre a romokban, 

mert az öböl nagyobbik részén azt lehet csak fotózni, semmi mást.

A pusztulat szépségét avagy a múlandóság örömét.

A szél, a hőség és a sós pára lassacskán visszaadja a természetnek azt, 

ami egyébként is az övé volt. Karpathoson kőből lettél, kővé leszel.

A nyugati oldal rendezettebb és ezzel együtt élettelibb képet mutat. 

Az egyetlen kápolnácskán és négy lakható ám lakatlan házon túl

 lépcső,

ami egy szélmalomhoz vezet.

Hoppá! 

Most veszem csak észre, mennyire előreszaladtam.

Mindjárt lemegy a nap!

Sőt! Hajnali 4-kor a hold is.

Ebédelős szelfi.

*Eddig jöttünk tegnap este, felmértük kocsival, mennyire/meddig járható az út négy kerékkel. Tökéletesen.

**Valami nagy okos egyszer ezt írta egy fórumon. Küldeném követ pakolászni délben, napon fetrengés helyett.

2018. május, kiegészítés:

Avlonában dózerek jelentek meg, utat építenek Tristomo felé. :( 

Csak abban bízom, hogy az Ahordeába vezető földutat igazítják ki, ami korábban is ott volt. 

Nem szeretném leírni sohasem, hogy Tristomo elveszett.

Ideje tényleg búcsúzni Karpathostól.

😩