2019. január 27., vasárnap

Egész Görögország-szerte

elismerik a sifnosi keramikusok mesterségbeli tudását, hiszen több ezer év tapasztalata van a kezükben.
Ezt bizonyítja az a számtalan kerámialelet, ami az i.e. 3. évezredből maradt fenn. 
Valamikor az őskorban fedezhette fel a szigeten élő ember az ott bőséges mennyiségben 
található, jó minőségű, égethető agyagot. Azt az agyagot, amit aztán a helyi agyagművesek 
az évszázadok  tapasztalatának következtében egyre bravúrosabban formáztak meg. 
A tudás generációról generációra hagyományozódott, fejlődött művészi 
színvonalúvá. Olyannyira, hogy a „szifnoszi” szó mára a „fazekas” szinonímája lett.

Azokban az időkben, amikor a kalóztámadások gyakoriak volt a Kükládokon, 
a fazekasok  biztonságosabb helyen, a sziget belső részein építették fel műhelyeiket. 
Ekkortájt munkáik  éppen arra voltak csak elegendők, hogy a helyi igényeket kielégítsék. 
Amikor a rablótámadások veszélye elmúlt, a fazekasok a part közelébe költöztek, 
ahol a körülmények kedvezőbbek voltak szakmájuk gyakorlására. A kikötőkben 
lehetőségük  nyílt arra is, hogy termékeiket az idelátogató  kereskedőknek eladják. 
Ők pedig vitték a szifnoszi fazekasok hírét keresztül-által az egész  Földközi-tengeren.


A szifnoszi fazekasság a 18-19. században élte fénykorát, akkor mintegy 100 műhely 
működött a szigeten. A 20. század elejére a legtöbb mester elhagyta szülőföldjét, 
hogy megtelepedjen valamelyik közeli/távoli szigeten vagy a szárazföldön, a világ 
számtalan pontján. Vitték magukkal mesterségüket, örökítették fiaikra tudományukat*.

Azt mondják, a ma élő legjobb fazekasok szifnoszi ősöktől származnak.

Napjainkban már csak 20 kerámiaműhely található Sifnoson, mindegyik családi vállalkozás. 
Ezek jobbára az idelátogató turistákból élnek, de nem egynek közülük webshopja is van.
A fiatalabb generáció tagjai új formákkal és vidám színekkel kísérleteznek,



rendkívül szeretem azt a játszi könnyedséget, amivel az agyagot kezelik.



Mindenütt kerámiashopokba botlik az ember. Kínálatukat az idelátogatók igényeihez
 igazították: többnyire csészéket, bögréket, tálakat láthatunk, de nagy keletje van 
a főzőedényeknek is. Ezek voltak személyes kedvenceim, például az, balra, 
amiben a mastelo és ez a feliratos itt, elöl, amiben az igazi revithada” ma is készül. 



(És ennek aprócska tesója, melyben mennyeien illatol, a leves, amikor felszolgálják.)



Na, de mindez csak kisebb bevezetője annak, amiről eredetileg írni akartam. 
Az pedig a „flaros”, ami tulajdonképpen egy mára igen díszessé vált „kémény”.



Akármerre mégy a szigeten, mindenütt ezt látod: lépcsőn, háztetőn, templom tetején,  
mellvérten,  kapufélfán, vagy csak úgy elvetőleg, legyen ott valami.


  

 Ha egy kicsit is nyitottabb szemmel járunk, akkor felfedezhetjük, hogyan alakult, 
vált egyre cifrábbá ez a tárgy, ami eredetileg csupán egy lyukas, felfordított agyagfazék volt,
mely a kémény szerepét volt hívatva betölteni. Kettős feladatot látott el, mily meglepő:


ad 1 megakadályozta, hogy nagyobb esőzések alkalmával a víz becsorogjon a konyhába, 

 

ad2 kivezette a konyhában a főzés során keletkező füstöt a szabadba. 


Nincsen ebben semmi különlegesség, nálunk is épp ezért van a kémény.



Természetesen rendkívül fontos volt, hogy a flaros jóhuzatú legyen, különben 


a füst vagy az eső elárasztotta a házat, az meg ugye elég nagy szerencsétlenség... 



Rossz a flaros-od (ton kako sou ton flaro), mondják ma is a szifnosziak annak, 
aki valami jó nagy marhaságról próbálja meggyőzni a többieket.



Mókás a szó eredete is. Nagy valószínűséggel a velencei uralom alatt a szigetre érkező 
római katolikus testvérekre utal, akiket frar néven emlegettek az egyébként 
is sajátságos humorukról nevezetes helyiek. És akkor játszhatunk ezzel tovább: 
a fráterek oly kerekek, dagadó hasúak lehettek, mint az ősflárosz… 

...vagy fordítva…


Az évszázadok során ez az egyszerű kis fazék lényegült  a mai FLAROS-sá, 
hogy aztán árulkodjon** készítője mesterségbeli tudásáról 
és tulajdonosa pénztárcájának vastagságáról.



Veszi is boldog-boldogtalan, 



lesz belőle dísztárgy, 



lámpa, 



mert a flaros ma már csak lámpa.



Mécses, minek a fénye visszahúz a szifnoszi nyárba.

😚


*
S van, aki nagy sokára ugyan, de hazatalál.

**
Avagy dicsekedjen róla, hisz minél cifrább, annál drágább.

2019. január 24., csütörtök

Mit szólnátok

hozzá, ha a következő táskát együtt varrnánk?

Kellene nekem egy új, tavaszi/nyári, ugyanis hű társam
bézsrúzsa dinasztia alapítója tavaly végelgyengülésben kimúlt.


Utolsó pillanataiban még rám hagyományozta alkatrészeit, 
ezeket mindenképp használni akarom az újhoz.


Szép élete volt, 6 tavaszon s nyáron kísért,  és megélt velem megannyi történést.

 

😍

Szóval mit szólnátok hozzá, ha a következő táskát együtt varrnánk?

2019. január 20., vasárnap

Január

közepén, a színtelen, fénytelen, hideg, tüsszögős és köhécselős estéken mi másról álmodna 
az ember, mint a nyár melegéről. A hőségről. A hőségben kórókká aszalódott virágokról. 
Kedves kóróvirágaimból és maradék kabát- és immár táskaanyagaimból mit lehet még kihozni? 

Ezt:


Tenyérnyi kitűzőt a táskámra, amit pont azért nem hordtam eddig, 
mert csupasznak találtam az egyenes illesztéseket. 


Ezeket a bóbitákat pakolászhatom kedvemre, hogy némileg lágyítsanak az egyenes illesztéseken.

 

Mellesleg mennyivel szívderítőbb a szememet ezen legeltetve felhajtani a fedlapot!


(Bocs a fotókért, most nem volt kedvem sokat vacakolni velük.)

2019. január 15., kedd

Tavaly januárban



gondoltam, épp elegendők lesznek egy őszi táskához.*

Fejben már hónapok óta megvolt, így nem sokat lacafacáztam a szabásmintával, 
különben meg úgyis azért tervez az ember, hogy menet közben legyen mitől eltérnie. **


A test eleje, háta, oldala és alja is kapott egy puhító, felvasalható merevítést,


szép párhuzamosokkal biztonsági okból összevarrtam ezt a két-két réteget. ***


A visszájára mindennek felvasaltam a hipiszupi táskamerevítőt,


a felesleget lenyestem.


Ezután is lefotóztam a készítés minden mozzanatát, de már nem látom értelmét a részletezésnek. A lényeg: béléssel, belsővel, jénitálas vasalással végül lett egy igen stabil táskatestem,


ami magától is megáll a talpán, ráadásul van benne 2 oldalsó pici és egy nagy zseb.


Nagyon szép tartású lett a test, itt nincs benne semmi és mégis milyen klassz merev.


A szokásos aprólékossággal megvarrtam a hosszú pántot és két fülecset,


majd kézzel, láthatatlan öltéssel rögzítettem mindent a helyére. ****
 Ugye milyen szép?


Jöhet a fedlap, aminek a felső méretét kissé elszámoltam, ezért kellett annyit toldozgatnom a tetején. Kivételesen ez így roppant hasznos lett, sokkal ügyesebben funkcionál a lehajtó.


A hátulján egészen szépen áll a mágneszár.


Minden a helyén, táska a pucér Rozin.


Sréhen alulról és csípőmagasságban szemből valahogy így néz ki.

 

Becsapós képek, nem olyan nagy ám a legújabb őszi táskám,
akkora csak, hogy pont belefér az előzőleg mutogatott mappám.

😉

* Május végére csak kész lett, aztán mégsem avattam fel tavaly ősszel, mert...

** Kivételesen nem tértem el az eredeti elképzelésemtől sokat.

*** És mert még szebb is így.

**** Továbbra sem szeretem, ha a gépi öltés a képembe vigyorog.

2019. január 12., szombat

Körülbelül

hatszáztizenötször jártam végig a fejemben, hogyan rendezem majd papíralapon 
az idei év nagy történéseit, ezért karácsonykor varrtam egy ilyen borítót a vadiúj 
(5 évvel ezelőtt vásárolt, sosem használt) kapcsos dossziémra.


 

Kabát- és táskamaradék* és természetesen kóróvirág. 

Amint kész lett, kezdtem beleszabni a beléje tökéletesen passzoló füzetkéket** 



és abban a pillanatban jöttem rá, totál feleslegesek a kapcsok ide, ezáltal a közeljövőben 
kénytelen vagyok összeütni egy kapocstalan, ugyanilyen méretű mappát gumikkal.

Bejegyzéseimet tekintve most ért véget a téli szünet.

😥

Azt se mutattam még.

** Papírtasakból, ráadásul kékeseket.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...