Pár hete letöltöttem egy remek kis appot, ennek következtében kitágult a világ. A világ alatt a jelenlegi helyzetben Magyarországot illetve a tőlünk egyórányi látnivalókat értem.
Ma ezt az utat járjuk be, némi csavarral persze: a végétől indulva visszafele.
Tokod központjában a templom előtt parkolunk. Nagyon más nem is vonzza onnan
a tekintetet, csak ez a kis pukli, ami egy szélesebb pukli közepében emelkedik.
Mint egy hatalmas nyári kalap, olyan ez a Hegyes-kő,
oldalában hatalmas, óriásoknak készült ferde kőlépcső.
Eljátszom a gondolattal, talán fel lehetne mászni ezen a tetejére,
az a selyemfüvű sor különösen izgat.*
Tóni persze nem enged arra, a kéksikátoron** invitál felfelé.
Az utolsó(nak hitt) emelkedő után érünk a hegy derekára,
ahol rögvest egy kapitális méretű hérics fogad, na innentől lesz teljesen enyimé a hegy.
Az út két oldalán van még vagy száz tő, rohangálok egyiktől a másikig telhetetlenül.***
Szemben a mindenféle domborulatokkal kecsegtető szikla,
amin a Zember már megtalálta a legtökéletesebb fotópontot,
ahonnan minden lépésem megörökítheti.
Így születnek a legtökéletesebb, mélységeket és magasságokat,
meredekséget és messzeségeket érzékeltető képek.
Fent természetesen csodás panoráma fogad,
és egy kellemes facsoport,
tövében apró nőszirmok. A hegy benapozott oldalán a hegyvidék tavaszi virágainak lexikona****. Fölötte pillangók játszódnak egymással meg a széllel. Idillikus.
A hegy orma csupasz, hófehér sziklákkal ékeskedik. Jó messzire ellátni innen,
de engem a megfogható dolgok jobban érdekelnek jelenleg,
naná, egy újabb hérics. Tőle egy szinttel lejjebb hatalmas virágszőnyeg lilul,
hát elnyekergem magam, hogy meeenjünk arra. S míg én a fenti növénykét
tizenhatodszor is megörökítem, Tóni már lent is van,
megint a legtutibb fotóponton.
Ettől a perctől külön utakon járunk. Ő erre, meredeken,
én két szinttel feljebb, elvileg kevésbé meredeken,
a virágszőnyeg totálisan fölösleges megörökítése után
ereszkedem le kevéssé bátran.
Csak itt, miután leértünk, jövök rá, hogy ez annak az
áhított ferde kőlépcsőnek az innenső oldala.
Virágzó galagonyák mellett,
a Kéktúra hivatalos vonalán haladunk tovább nyílegyenesen.
Balra valami dombtetőn lehasalok egy újabb héricsköteg előtt,
gyönyörűen ragyog át szirmain a nap.
A Kis-Kőn vagyunk, alattunk egy fantasztikus színekben pompázó tájseb, a kőbánya.
Emberem épp úgy rohangál egyik kiszögelléséről a másikra,
mint én a körötte megszámlálhatatlan mennyiségben virulókra.
Mind a nappal szemez.
Sziklagyepen, akácerdőn, országúton által, a tokodi pincék közül
a Máguska***** hátsó kertjéből induló lépcsőn felfelé******
jutunk egyre közelebb
a mogyorósbányai Kő-hegy
peremén álló sziklához. Ott iszonyat nagy a forgalom,
jócskán elüldögélek Esztergomot kukkolva,
mire azt hihetem, hogy Tóni vééégre egyedül áll a Kőszikla tetején.
És akkor valaki bemászik a képbe alulról,
majd jön egy pasas balról nájlonszatyorral
illetve a mélységet megcélzó távirányított öleb is elém liheg.
A téblábolók között a pofátlanul határozott mozdulatok segíthetnek csupán.
Át amoda, le és balra, hopp, de nagy ez az árok!
Mikor rájövök, hogy hová kerültem, rezegni kezd a lábam.
Ezt a jó szokását épp addig megtartja,
míg leérünk a tisztásra.
Szőlőskertek mellett, a Mária úton, a kiinduló puklit megcélozva,
az Únyi-patak völgyét követve
jutunk vissza Tokodra.*******
*
Esküszöm, egyszer megpróbálom erről az oldalról.
**
Kék jelzésen.
***
Holott tudom már régóta, mindig az első fotó sikerül a legjobban.
****
Héricsek, kék, lila, sárga apró nőszirmok, számomra ismeretlen finomságok garmadája.
Hiába, az imádott sziklagyep.
*****
Almáspitéjük, szörpjük remek és a boruk is, állítólag.
******
Itt minden kert végéből feljutni a kőfejtőhőz, a Máguskásoktól viszont határozottan szabad. Az eredeti kéktúrás út is egy kerten vezetett keresztül, de a gazda ott megunta, hogy a túristáktól egy rendes szalonnasütögetést sem lehet zavartalanul megejteni, mert mindig jön valaki, aki pont a tüzet akarja átlépni.
*******
Kb. 11 km lehetett a körtúra 2021. április 4-én.
