fiatal. Olyan nagyon régen, hogy akkor még divat volt(?) kamaszlánynak kézi szőttes
asztalterítőt ajándékolni staférunggyarapítási célzattal. És mit kezdett azzal egy 14 éves?
Betette egy fiókba, majd évtizedeken által hurcibálta magával házból lakásba,
lakásból házba, tette újabb és újabb (valójában ugyanannak a) fióknak a mélyére.
Mert ugye szőttesek közt, légyen az akármennyire piros, fehér
és pláne fekete, soha életében nem kívánt élni.
33 év elmúltával, a szokásos nyári szünetet indító lomtalanítással megspékelt nagytakarítás
kapcsán akadt a kezembe s kezdtem latolgatni, miféle érzelmek fűznek hozzája?
Vitathatatlanul szép.
Míves, kézzel készült, textilnemű, miért nem okoz örömet mégsem?
Tettem az asztalra, hátha az enyém lesz azáltal mégis.
De nem lett, így majd egy órácska alatt kiszedegettem egyik oldalának rojtjait,
lett belőle jó kétmaréknyi 12 centis fonalam.
(Hű, mennyi leendő bojt!)
majd az egészen eddig álló rojtjait egy horgolótű segítségével egyenként lekonyítottam.
Ni, milyen szépen felfekszenek az anyagra ezután!
A férjem korábban (4-5-6 évvel ezelőtt) leselejtezett laptoptáskájának
hevederéből (igen, tudom) kapott füleket
az egyik, majd a második, mert ennyit adott ki magából a terítő.
Nekem tetszik, mi több, szeretem.
Már csak az a kérdés, ki a csuda örülne neki, ha megkapná?
Talán egy kamaszlány...
