2019. november 14., csütörtök

Idén is

csodaszép volt az ősz. Mindig is ez az évszak volt a kedvencem, és ahogy öregszem, 
egyre biztosabb vagyok ebben. Már alig csábulok el a tavasz közeledtével 
és a vakáció ellenére sem válik elsődlegessé a nyár. 

Mondom, szeretem az őszt, a fák lassan melegedő színeit, már-már végtelenségig húzódó
 télre készülődésüket. A néma erdőben táncoló leveleket. Azt a hangot, ahogyan 
a levelek hozzáütődnek az ágakhoz, miközben nagyon lassan a földre esnek. 

Alig hallható nesz.
Eszméletlenül békességes.


Egy hete vége lett a mókának, jött az eső és lemosta a fákról a színeket és illatokat, 
hozta a reggeli ködöt és nyálkát és a fénytelenséget. És hozta a bekuckózás vágyát.

Na, azóta megint* varrogatok, csupa őszit, persze.
Levéldíszt az ajtóra, géppel,


majd mivel így túl haladós, átváltok kézi varricskára, filcből mókolok leveleket.


Idén és tölggyel kezdődött a szerelem,


pláne, mert egy idő múlva már csak azt láttam mindenütt.


Mondom, mindenütt. Meg tölgymanót a barackfa alatt.

  

Ezáltal csak ez lehetett az első meg a második**.


Aztán jött egy kapitális méretű platán***


meg a harmadik,


végül a fügebokrunk levetkőzésekor


emez, a negyedik**** lett a kedvencem.


Egy ilyen levélke megvarrása minimum 3 órácska, szóval ebből sem lesz tömegcikk.

És mivel az őszi portyáinkról minduntalan hazahozunk valamit, 
azokból meg a zéróvészt jegyében rittyentettem egy ajtódíszt.


Mostan pedig hímezgetek.
Őszit.
Mert az őszt ugyan én még el nem engedem*****.

*
Mert megint hónapok teltek el ilyesmi nélkül.

**
Egy kicsi meg egy nagy, de csak a nagyot fotóztam.

***
Törzskörmérete 932 cm volt most, novemberben.

****
De nem utolsó?

******
Holott az osana szeptember vége óta karácsonyi cuccokkal van tele.

2019. június 22., szombat

Ma reggel

4-kor keltem. Ez semmi másra nem utal, csak arra, hogy nincs dolgom. :) 

Épp ideje, mert az utóbbi két hét kissé feszített tempóban zajlott az évzárás miatt. 
"Halandó" ember nem tudja, hogy ilyenkor nem csak a bizonyítványt írjuk meg, hanem 
az anyakönyvet is, lezárjuk az e-naplót, ami szerencsére megcsinálja helyettem a statisztikát,
összeolvasunk, beszámolót írunk, termet selejtezünk, értekezünk, padokat költöztetünk. 
Mindent gyerekmentesen! Ez nekem mindig akkora meglepetés, hogy nem hallom a nevem
 naponta hatvanszor és a teljes figyelmem képes vagyok egyetlen dologra összpontosítani,
 hogy egészen megzakkanok ebben a nagy semmidógomban. :) 


Két napja 4 évnek mondtam búcsút, elmentek a negyedikeseim.
Azt gondolom, illőn elbúcsúztunk egymástól, készítettem mindegyiknek 
egy-egy könyvet, ami csak róla szól.


Beletettem néhány igen fontos dolgot, ami a közösen eltöltött napokra emlékeztetheti 
majd őket: a rajzot (széldíszpróba), amit a legelső tanítási napon készítettek


az első publikus állóegyeneseket,


a legelső dolgozatot,


és így tovább, fogalmazásokat, rajzokat, önismereti lapocskákat egészen az utolsó, 
alsósként megírt dolgozatig* és persze pár fotót  magukról és a legjobb osztályról, 
mert így aposztrofálják magukat.**


A borítón ott űrhajóskodik mindegyik volt 4.bés a saját, egyszemélyes űrhajójában,
amibe most, az idei nagy, közös űrhajónkból átültettem mindenkit.


Volt örömködés, rengeteg mosoly és megszámlálhatatlan ölelés,
satöbbi, amiről nem beszélhetek, de elég annyi, hogy simán nekikezdenék 
az első osztálynak ebben a pillanatban, úgy feltöltekeztem abban a másfél órában.


A virágok mellé kaptam egy könyvet, ami rólam szól és aminek ha csak a fele is igaz, 
akkor nagyon-nagyon boldog lehetek, mert azt a képet kapom vissza benne, 
amit látni szeretnék magamról.

És mellesleg két gyerek hozott nekem összesen 10 tábla étcsokit.

Amikor hazahoztam és kiterítettem az asztalra, a férjem elismerően bólintott:
-Ez igen! Végre igazi csoki! Hogy csináltad?***

Egész nyárra elegendő lesz a csokimuníció!


*
Legyen benne a kezdet és a vég!

**
Azért szeretek ebbe az osztályba járni, mert...

...itt kedves emberek vesznek körül és ha valaki mégis rosszalkodik, 
akkor azt is megtanítjuk a jó modorra,

… mi vagyunk a legviccesebb, legokosabb, leggyorsabb,
legértelmesebb, legkedvesebb osztály.

***

Vagy 100-szor nagyon hangosan, lassan és tagoltan elmondtam, a gyerekeknek 
és a szülőknek, hogy ÉT-CSO-KIIIII... De persze nem, szóval télleg nemtom.

Hát ennyi! Ezzel a 2018/2019-es tanévet bezárom.

2019. június 12., szerda

A legújabb

táskám a legkedvencebbek között.


A triumvirátus egyik tagját sem volt szívem eddig használni.

Nem passzolnak bizony, ehhez se, nem:


sem a cipőhöz nem, sem a hegymenethez.

2019. június 5., szerda

Megörököltem

egy nálamnál csupán egy esztendővel fiatalabb varrógépet médindödör. 
Szegény elég régen eshetett át az utolsó javításon, ha ugyan volt neki valaha is olyanja. 
Pedál nélkül ki sem tudtam próbálni, egyáltalán működik-e, ettől függetlenül 
nem volt kérdéses, hogy megtartsam(suk). Elcipeltem(tük) az egyetlen 
általam ismert varrógép-szerelőhöz, akiről ott menten ki is derült, 
nem szerel ő már varrógépet, csak abban az esetben, ha korábban azt nála vettem.

Aztán mégis rápillantott a gépre és felcsillant a szeme az illetőnek, sicc, 
számolgatott egy picit és mondott egy összeget. Egyesek szerint ennyit 
nem ér maga a gép sem, ellenben én boldogan mondtam igent.

Íme, ő az, a felélesztett. 


Ügyesen dolgozik: meglepően kellemes hangerővel és számomra tetsző, komótos tempóval.*

Alig várom, hogy elkezdődjön a nyári szünet és kipróbálhassam a díszítő öltéseit.**


Addig azonban lényegesen fontosabb dolgom van:


búcsúzkodom lassacskán a negyedikeseimtől.

*
Mondtam már, hogy nem villanyoznak fel a mai gépek, 
pláne, ha félmilkóba vagy annál is többe kerülnek?

**
Rozi ugyan csak 20 éves, de hímzőöltést varrni egyet se nem tud.

2019. június 2., vasárnap

Titkon

abban reménykedem, hogy


 örököltem valamit a szüleim tudásából.


Harmadik nyáron virágoznak, 


ennek az egynek a kivételével, aki egy kissé komótosabb tempóban indul.


Tizenhárom éves a muskátlimatuzsálem.


Vasárnap reggel, mellesleg pedamókusnap 2019.

2019. május 30., csütörtök

Szóval itt

a kosárban egy csomó rongy megint. Egy csomó régi rongy, mert újat naggyon régen 
nem vettem, azt kellene elpusztítanom előbb, amit felhalmoztam korábban.


Úgy 15 évvel ezelőttről maradtak meg, akkor varrtam egy csomó bézses táskát. 
Azokra a produktumokra jelenleg nem vagyok már annyira büszke, 
de azért megmutatom őket okulás/hökkentés kedvéért.

Mondjuk egyszerűen: sokan vannak és borzalmasak.*


Tehát ezek maradékaiból őrizgettem azt a néhány 1-2-3 tenyérnyi anyagdarabot,
mígnem eszembe jutott, hogy az új táskám mellé kellene egy nagyobb,
ami cipekedésre is alkalmas, nem csak olyan cukinőcis, mint a másik.

Pillanatok alatt felskicceltem egy lapra az elképzelésem, majd kipuzzléztam 
a szőnyegen a fedlapot és nézegettem sok pár percig,


jó lesz-e majd így:


A többi már csak rapszodikus kulimunka: 
összevarrás, szendvicselés, tűzés, 
(szabókréta kettőszázért)


táskaforma kialakítása, bélelés, talpazás,


fülezés, elölről, hátulról, kész.

 

S hogy valóban legyen benne pár kézi öltés


megtűzdeltem néhány kacskaringóval.

*
Ja, akkor 1-2 este alatt varrtam meg egy táskát, most kell hozzá minimum 1-2 hét is. 
Hiába, a gyakorlat...

2019. május 26., vasárnap

Léteznek

fák, kiknek lábait nehéz gúzzsal a földhöz kötözik,


de lombjukban akkor is madarak fészkelnek


és ágaik közt dalospacsirták trilláznak.

2019. május 19., vasárnap

Egy képzeletbeli

párbeszéd margójára:


mert azt mondják, a színezés nyugtatólag hat az idegekre.*

- Hé, skacok! Nem kéne vennünk egy mentőhelikoptert a beteg gyerekeknek?
- Vegyünk inkább egy Rönoárt! A helikoptert úgyis összeadományozzák majd a zemberek...

*
Vannak helyzetek, amikor az sem segít.

Az egyhajtóműves mentőhelikopterek ára 700 millió, 
a kéthajtóműveseké másfél milliárd,

a  Renoir 3 és fél milliárd.

2019. május 17., péntek

Valamelyik nap

az egyik kisnagylány a kezembe nyomta a barátos könyvét, hogy töltsem már ki én is. 

Ez jót jelent, ugye több okból is...

Emlékszem, hasonló kérdezős füzetünk nekünk is volt annó, csak abba még magunk írtuk
a számunkra "halálosan fontos" kategóriákat, ebben meg előre adott volt minden. 
Párszor felugrott a szemöldököm, például kedvenc jutuberről ugyan én nyilatkozni 
nem tudok, de szerencsére akadt néhány számomra is megfelelhető kérdés.

Itt van mindjárt a kedvenc virágom kettőspont:


Pár héttel ezelőtt megint ellátogattunk az emberemmel a Fráter-dombhoz. 
A csuda tudja, miért, de valami visszahúz oda újra és újra. Talán az a régi gyermekkori 
emlék, amikor még teljes egészében tornyosult a kisBea fölé, aki a szánkóját 
tán nem is tudta a tetejére egyedül felhúzni. Jó régen lehetett, akkor még 
nem épült meg az 53-as út, aminek alapozásához szinte az egész dombot elhordták.

Odalett majdnem teljesen és én már soha nem tudom meg, valóban akkora hatalmas 
volt-e valaha, vagy csak az akkori 3-4-5 éves emlékfoszlányai emelik heggyé a dombocskát.


De talán ez már mindegy is, mert valahányszor odatalálok,


elfog az a régi, jól ismert érzés, az itthon vagyoké


és eszembe jut, ahogyan vagy 45 éve nevezte apám és anyám a hangyalesőt: 
előttem azóta is homoki disznók tölcsérei mélyednek a homokba.


A szélfútta homoktengerbe,


ahol az idei tavasz első árvalánya szinte előttem bontotta ki hajfonatát. 


Játszódik a széllel, a szél meg ővele és én rémboldog vagyok, 
mert ezt a növényt soha és senki nem fogja megpecsvörkölni a világban.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...