Kalimera

mindenkinek, azaz szép jó reggelt, Kimolosz!

Mai napunkat  a sziget egyetlen városában, Chorioban kezdjük. Csodás képeket 

találtam róla  a neten, a fórumon pedig olyan meleg szeretettel beszéltek róla 

az őskimoloszisták, hogy felfokozott várakozással ülök be 9-kor a kocsiba. 

És tényleg, az első útkereszteződésben mindjárt elsőbbséget kell adnunk egy szamáron 

baktató bácsikának. Szélesen mosolyog, kedélyesen visszaint, örömködünk.

(Másnap ugyanezen az úton, ugyanebben az időben két csacsin szamaragolnak: elöl anyóka, mögötte apóka, láthatóan jól érzik magukat és most először nem sajnálom meg teherhordóikat, mert azok vígan ügetnek. Kimoloszon mintha becsülete lenne a csacsinak.)

A fenti táblák megtévesztőek, mert nem ezeknél, hanem a felső parkolóban hagyjuk Jucit. 

Pillanatokon belül a pék utcáján vagyunk, nála szeretnénk beszerezni a reggelinket. 

Szinte minden ház előtt szúrós szemű bácsikák és feketébe öltözött,

mindenható tekintetű öregasszonyok ücsörögnek és nézik rosszallón az idetévedőket. 

Köszönünk mindenkinek, vakkantás csak foghegyről a válasz.

(A fene se érti ezeket a kimolosziakat.)

A pékség épülete egyáltalán nem tűnik annak, ami, ablakában három fénymásolatról mosolyog ránk szendén Szent Methodia, a sziget védőszentje. Kétszer is elmegyünk mellette, 

a következő ház melléképületének a melléképületének a melléképülete vonja el figyelmünket

a közelben terjengő, egyértelmű illatokról. Sül itt valami helyi finomság! 
Az eladó lányka türelmesen elmagyarázza, melyik miből készül, 
majd a hátsó traktusból tölti meg a zacskókat friss, még forró
ladéniával (pizzaféle, hagymás, paradicsomos, olivás feltéttel) 
és tireniával (sajtos pite). 

Mennyei persze mindkettő, derül ki pár perc múlva a sarkon túl, ahol kávézó is van, 

meg játszótér is, meg kút is és szivattyúház is. Csak ember nincsen, egyszálsenincs, 

akarom mondani egy szál turista sincs. 

(Minek az a milliomegy szék?)

Szemben a 17. századi Chrisostomos vakolatlan falán pihentetem a szemem,

és keletre néző ablakán, amiről az a benyomásom, valahonnan kiszedték és csak úgy berakták ide. 

(Sokszor érzem ezt később is szemöldökfa, ablakkeret láttán, szolgált az már máshol, mielőtt idekerült.)

Bájos kis részlet, de csak rohanok előre, alaposabban meg se nézve az egészet,

mert ha jól hiszem, akkor amott,

a sarkon, a férjem bal oldalán kell lennie a kimoloszi könyvtárnak.

Ódejaj, lógó könyveknek hűlt helye csupán a falon, konstatálom csüggedten.

Azért maradnak más látnivalók, hív tovább az utca kaptatója,

itt egy kapualj, mindjárt tiszta, hogy készült a mennyezet:

fa és nád, semmi tapicska. 

A közelben újabb bolthajtás, dobban a szívem,

véletlenül odakeveredtünk

Kimolosz szabadtéri kölcsönkönyvtárához.

Határtalan a bódottá: könyvbarát könyvtáros könyvekkel,

a sok görögi nyelvű közt mától egyetlen magyarival.*

A túlsó bejárat szintúgy hangulatos,

a másik falon lógó képpel egyetemben,

melynek eredetijét pár lépés után megörökítjük

mindketten (ő tudatosan, én meg csakmerszép).

Közben a külső kasztróhoz érünk, ahol a legtöbb épület kávézóként, tavernaként vagy

valami helyi iparművész üzleteként működik. Délelőtt van, mondom újra, nincsen itt senki.

Kora este népesül be a környék, az Agorán kevésnek bizonyul majd a tömérdek.

Erre alig fotózok, meg vagyok szédülve teljesen.

(Ámbár ilyeneket úgyse tudnék.)

Hopp, szembejön egy újabb kapualj,

amin megint muszáj átmenni, 

mert azon (az alsó kapun) túl találhatók a belső kasztro maradványai. 

Kasztró a kasztróban. 

Ott kellett lennem, hogy megértsem, hogy is van ez. Képzelj el kétszintes házakat, melyeket

egy téglalap kerülete mentén építettek szorosan egymás mellé, középen egy nagy szabad

teret hagyva. A házak külső falán védelmi célból eredetileg se ablak, se ajtó nem volt, 

a belső részre két kisebb kapun keresztül lehet bejutni. Ezen a központi részen 

épültek fel a sziget urának és jobbkezeinek "palotái".

No kérem, pont ezek nem maradtak fenn, kőhalom mindegyik.

(Tuti építőanyagnak kellettek máshová, stb.)

Szép kövek szép halma, az egyik alatt geoláda.

Két kicsi templom áll köztük hibátlanul, az egyik Methodiáé, a másik a sziget legősibbje, 

az 1592-ben épült Genissi Christou, a Krisztus születése templom. 

Ajtaik zárva... Most már azt is kezdem érteni, miért**.

Vonhatsz most

párhuzamot helyettem

a világi hívságokról,

meg az egyház dicsőségéről, 

addig mi a Néprajzi Múzeum melletti

újabb csodás deszkázatún,

a felső kapun keresztül

meglógunk a várból.

A kereszt alatt hófehér kőszív a falban, két kéz markol rajta egy újabb keresztet.

Mindjárt dél van, néhány asztalkánál megjelennek a kávézók. A Kiklades előtt ülünk le, fiatalka pincérlány fogad, félszegül kedves. Háta mögött harmincas férfi lesi minden szavát és lépését. 

Ő lehet a tulaj, nem tetszik ez nekem, a kislány máshonnan hoz magának frappét...

Mi a francot kell nekem ilyesmiken tipródnom... nyaralunk...

A rádióból ikariatikos szól, görög kávét kortyolgatok.

A férjem bazsalyog... volt ő görög és pár percre most megint az.

Érzékeny a zemberem.

Ó, hogy tudnám szeretni ezt a szigetet, csak lenne rá több időnk!

Még hivalkodónak tűnő leggazdagabb, legnagyobb templomát*** is, 

az előtte száradó miserongyokkal, hja, itt a pap tereget.

De nincs időnk, mennünk kell, folyton ezt érzem, lemaradunk valamiről, 

holott ha csak andalognánk kettecskén, akkor is előkerülne ez, 

meg a világ legszebb nyitott könyvtárának újabb kirendeltsége. 

Mögöttem az a boltív csuda gyönyörűség, de fél nap alatt rátalálni...

Cikázok, elmegyek mellette.

Az iskolát kutakodás nélkül debezzeg  bárhol meglelem: terecskéjén zárul a körünk.

Gyorsat kukkantok a terembe,****

házikó faláról csenek hajóötletet,

ám pillanatnyilag mindezeknél fontosabb dolgunk van: 

Jucival, a szürkével Bonatsára kocogunk keresztet lebegni.

(Igen, én is.)

Késő délután a város keleti oldalán futunk össze egy másik szamárral. 

A lehető legrövidebb úton szeretnénk Chorio fölé jutni. A legrövidebb út természetesen 

a legmeredekebb, mászunk pihegve, a füles és gazdája is megmosolyog minket. 

Minek ez a "nagy igyekezet"?

A Xaplovouni gerincén romos szélmalmok

sorakoznak,

vitorlátlan a legépebb is.

Az úton bácsika közeleg, nagyhangún köszön, nevet, integet.

(A fene se érti ezeket a kimolosziakat, vagy csak mi, hadd higgyem.)

Megyen a nap lefelé, kutatom a tökéletes pontot, honnan kell azt nézni?

Egy negyedfordulat balra és meg is van a jó irány, arra bóklászunk tovább.

Föl és le kanyarog lábaink alatt a gyalogút, előbb közeledünk, aztán távolodunk, 

föl és le és újra föl, míg végre megérkezünk

az Isten teraszára, a Pantokratorashoz. 

Hanem ott aztán nem találunk se nyitott ajtót*****, se geoládát, se azt a bizonyos

 lélekzetelállítós naplemetét, ellenben a napkeltét remekül lehetne megcsípni onnan.

Morgolódom még egy ideig, mire szembejön velem végre az én Kimoloszom.

A közelben zászlót cibál

fölöttem a szél,

fotózgatásom után heveredik végre mellém.

Szürkületben, óriási fügekaktuszok között caplatunk vissza a városba

és valahol ezen az úton köszönünk el Kimolostól örökre.

Kimolos Island by Paraskeuas

*

A megunt könyveinkből olykor-olykor valamilyen város valamelyik padján hagyunk egyet.

Nálunk már nem fér, más hogy örül majd neki.

**

A kasztrót csuda tudja hányszor támadta meg és fosztotta ki idegenből jött sereglet. 

Az évszázadok gyanakvása megmaradhatott a zsigerekben.

***

Máriának szentelték, ez csak természetes.

****

Görögországban a frissen végzett pedagógusokat az ország legeldugottabb szögleteibe helyezhetik, 

nyilván sokan nem szeretnék ott leélni az életüket, csupán 1-2 évig maradnak az ilyesmi kicsi szigeteken. 

Ezért olyan gazdátlan minden iskola minden terme... Amit láttam, mind az volt.

*****

Sőt! Ajtaján, ablakán rács. 

Utánunk nem sokkal helyi asszony érkezik, bemegy a templomba és magára zárja a rácsot.

Hja, kérem, a 36 négyzetkilométeres sziget nyolcvan templomából a legtöbb magánkézben van.

Azt hiszem, mindannyian értjük már a kimolosziakat.

😥