Lassan

véget ér a nyaralásunk. Tulajdonképpen már mindazt megnéztük, amit akartunk, csak 
a Profitis Ilias marad ki végleg. Mivel erre is terveztünk egy napot, most lett plussz 24 óránk,

 amitől úgy érezzük, naggyon ráérünk, még egyszer visszamehetünk a kedvenc strandunkra.

Ahogy Adamas alatt autózunk, Kanava kikötőjében megpillantok egy hatalmas teherhajót. 
Mi ebben a különös? Láttunk már ilyet, nem is tudom, hányat...

A neve az, ami megállásra késztet és kicsal az első ülésről.

Karpathos.

Májszvítkarpathos.

Milosz sosem foglalja el helyedet a szívemben.

Szóval sietünk Firiplaka felsőre, izgatottan lesem a homokot,

van-e rajta lábnyom? Szerencsére nincsen,

ma is miénk a barlangocska

és előtte

a sziget legfinomabb szemcséjű homokos strandja.

Már nem húzom kelletlenkedéssel az időt, gyalogolok befelé,

minél hamarabb érjek a sziklánkhoz, aztán lebegek, fürdök, úszok, 

már levegőt is tudok venni olykor, a halacskák elismerően követnek.

Hihetetlen gyorsan múlik az idő,

jócskán fölöttünk jár a nap, amikor utolsó párat kattintok

a partnak ezen a szakaszán.

Elérkezett a búcsúzás ideje: sem Firiplakára,

sem a kedvenc pékünkhöz többé nem jövünk. Mintha tudná ezt a kis üzlet is, 

ma ránk vár a legtutibb hely, a hintaágy. S míg ringatózunk benne, szentül megfogadom, 

ha legközelebb görögibe visz a jó sorunk, azt a nyarat egy ilyen pékségben fogjuk kezdeni. 

Ráérősen, szemlélődve, akklimatizálódva.

Utoljára sétálunk Adamas utcáin, mindegyik Vénusz itt marad, akármilyen jó a píárja.

  

Ismerjük lassan Plaka minden zegét és zugocskáját,

 

a tengerpartról hozott legszebb köveit,

már oesemend nélkül megyünk keresztül a városkán,

épp arra, amerre tegnapelőtt jártunk,

csak ennél a táblánál nem balra, hanem jobbra fordulunk.

A tengerpartot szeretnénk megközelíteni,

egy régi-régi utcán,

kőtörmelékek halmazán.

Cserépedények darabjai* hevernek előttünk mindenütt.

Mellettünk az a márványoszlop, amit a Profitis Iliasról láttunk.

I. e. 1100 körül, Fylakopi pusztulása  után lakosai a dór telepesekkel közösen építették itt fel 

új városukat, az ősi Klimát. A település a Klimatovouni, a Profitis Ilias és a Pyrgianti dombjai

 között helyezkedett el, a mai Klima fölött, Tripiti és Plaka alatt. Erről a védett területről

 könnyedén szemmel lehetett  tartani a sziget öblébe érkezőket, így lakói 

az esetleges támadásokról is időben értesültek. 

A várost a tengerig húzódó falakkal erősítették meg. Volt saját kikötőjük, tornatermük, 

színházuk, vízvezetékük, piacterük, szentélyeik és temetőjük. Még saját ábécét is fejlesztettek maguknak. Gyönyörű, gazdag, hatalmas, virágzó város volt, fejlett kézműves iparral.

A perzsa háborúk idején, csak úgy, mint a többi görög,  felvették a harcot a perzsákkal szemben. 

A peloponesszoszi háborúban viszont igyekeztek semlegesek maradni, nem voltak hajlandók 

részt venni a déloszi szövetségben. Emiatt i.e. 626-ban az athéniek 60 hajón 2000 katonát küldtek 

a szigetre, de a jól fegyverzett katonaság sem volt képes a szigetet meghódítani. Tíz évvel később

 3000 katona mintegy két éven keresztül ostromolta Miloszt, mire el tudta azt foglalni. A várost

 elpusztították, a férfiakat megölték, a nőket és a gyerekeket rabszolgának adták el. 

I.e. 403-ban, a perzsák győzelmével záruló háború után a mészárlásokat túlélők 

visszatértek a szigetre, hogy újjáépítsék lerombolt városukat.

A római megszállás idején a sziget rohamos fejlődése ásványkincseinek 

és kereskedelmének köszönhető. 

Virágzó művészeti élettel rendelkezett abban az időszakban a város, 

figyelemre méltó szobrok maradtak fenn abból a korból.

Klima, a sziget akkori fővárosa, az 5-6. században a folyamatos kalóztámadásoknak 

és földrengéseknek köszönhetően semmisült meg végérvényesen. 

Ennyi a kövek meséje.

A parthoz vezető út egészen ép maradt.

és ha szűrőt használnék, most lenne egy tökéletes képem

Agios Nikolaosról.

A kápolnát 1871-ben említik először, de feltételezések szerint jóval korábbi eredetű.

Nézem az ikont és azt képzelem,

talán épp itt** kötött ki Pál apostol

- ha ugyan kikötött.

Az épület környéke telis-tele van a letűnt korok emlékeivel.

A hevenyészett támfal számomra igazi aranybánya.

Edényfülek, mázas kerámiák tömkelege kerül a kezembe, keresni sem kell.

Hosszas tipródás után megválok a legtöbbtől.

Csend van itt, békesség és Miloszon sehol máshol nem érzett nyugalom.

Fölöttünk, a Profitis Iliason megjelennek az első láblógázók,

 

itt mi vagyunk csak, ketten.

Az ő arcát meg az enyémet simogatja szelíden

a lenyugvó nap sugara.

 

Antimilosz szigete előtt Afrodité évezredek óta

ezzel a látvánnyal tér nyugovóra esténként.

Mennünk kell,

a szürkület elnyeli a színeket.

Mire felérünk Plakába, teljesen besötétedik.

Csak a hol ragyog ránk fogyatkozottan.

Napzáróul megkóstoljuk a koufetot, ami egy tökből, mézből, cukorból és pirított 

mandulaszeletekből összerottyantott, fahéjjal és vaníliával ízesített esküvői édesség.***

Édes az élet tőle, mézédesnél is mézédesebb.

*
Azóta tudom, mindenre használták az ókorban ezeket a darabkákat, hááát...

**

Itt, ha a part mentén balra lemennénk, meggyőződhetnék arról, mi az a furcsa, fehér,

 fejformájú képződmény, ami csak itthon tűnik fel nekem.

***

Hidegen tálalják, állaga dzsemmes, az édességen kívül nincsen jellegzetes íze. Jobban jársz, ha üvegben
 megveszed és majd egyszer, otthoni télidőn, Miloszról merengve, bekanalazod, akkor biztos ízleni fog.