Miloszon

nincsenek távolságok. A sziget területe 160 km², körülbelül akkora, mint nálunk Szarvas.

Méretének köszönhetően 15 percen belül elhagyjuk az aszfaltot. 

Bányaszigeten vagyunk, a közelben kaolin kitermelése folyik. Vagy tíz hatalmas 

járgánnyal találkozunk, megijedni nincs időnk, jönnek, tolatunk, mennek, haladunk.

Teherautóval, terepjáróval, kvaddal jól járható az út majdnem a végpontig, de egy ilyen városi 

Jucinak itt-ott félelmetesen kicsapásolt, meredek és törmelékes. A kormány melletti ülésről 

ez a szakasz is veszélyesebbnek tűnik, mint a valóságban, furikázhatunk tovább... lépésben.

Túlhaladunk ezen a fejtésen, ami parkolónak tökéletes lenne, 

innen alig 1 kilométernyire található a végcélunk.

Tehát nem csak azt az árulkodó sárgaságot kellene itt megvizsgálnom, 

hanem az embert is irányítani óvatosan,

mert az a tábla nem véletlenül került oda.

Azon túl, hogy úgy mondjam, körülményes megfordulni.*

Kicsivel ezután muszáj négy lábra váltani, különben is előszeretettel gyalogolunk, 

ráadásul már belátható távolságban "Thiorichia" öble. 

Ez a görög elnevezése az egykori kénbányának, azt jelenti, kénbánya.

Manapság mindenütt úgy olvasni róla, hogy Old Sulphur Mines.

Az ország legrégibb kénbányájának területén járunk, fémek polírozásásra és 

gyógyászati célokra használták az itt kitermelt ásványt az ókori görögök és a rómaiak. 

Az épületek nyilván nem akkor, hanem a 19-20. század fordulóján épültek. 

Kéntől sárgállik

itt minden.

A termelés 1958-ban állt le végleg, amikor Amerikában találtak egy hatalmas lelőhelyet. Akkor világszerte bezuhant a kén ára, az ilyen "picike" bányavállalatok sorra tönkrementek. 

Hatvan évvel később ennyi maradt a dübörgésből:

az ország egyik legjelentősebb ipartörténeti emlékévé szelídült a korábbi pokol.

Nem véletlenül nevezem annak, itt az egyik bejárata,

geoládistának kötelező oda bemenni és nem csak egy logolást követő kitekintésre,

hanem megtalálni a kénköveset.

A poklot, tényleg, iszonyat kénszag, beleül a tüdődbe, lélegezni nehéz, izzasztó a forróság, 

a kén rátelepszik a bőrödre, csíp és mar. Három percig bírom abban a közegben, 

ahol a munkások éveken keresztül, meztelenül dolgoztak. 

A járatokba bemenni ugyan tilos és életveszélyes, a férjem ezt az élményt semmi pénzért nem hagyná ki. Egyre beljebb megy és míg én hajtogattam utána a gyerekit, lő nekem csodákat.

   

Megússza az én kis újkori Orfeuszom, megjárta hát AZT is.**

Térjünk vissza az épületekhez, melyek közt kimondottan jó kóvályogni ilyen előzmények után. 

Érdemes fölmenni egy-két lépcsőn, ha nem rettentenek az omlásveszélyes állapotok.

 

A bánya felszámolása után csak a legértékesebb gépeket vitték el innen. 

A karbantartók műhelyében ott az ősrégi esztergapad, szivattyúk, szétszedett 

villanymotorok  várnak hiába javításukra. A dízelgenerátor is ott rozsdásodik, 

ezek szerint a miniváros önálló áramellátással rendelkezett.

 

A régi munkásszállás épületébe is illik bemerészkedni, 

az lényegesen jobb állapotban maradt fenn, mint a termelő egység.

A szobák vaságyain málló matracok, a sarokban egy konyha maradványai.

Valahogy mégsem lehangoló most a pusztulás.

 

A korábbi kikötő területén a színes kavicsokkal teli***  kristálytiszta vizű strand 

helyezkedik ma el, a Paliorema. Morajlik a tenger, óriási hullámok nyaldossák a partot, 

fürdés ma sincs, marad a vágyakozás.

Mezítlábunk alatt csilingelnek a sziget legfényesebb kavicsai,

a víz térdig csap fel, combig, remek.

Örömködve szedegetem a köveket, amikor egy idősebb görög férfi megszólít. 

Az apja a bányában dolgozott, naná, mesél az életéről, csodálkozik azon, hogy tudjuk, 

hol vagyunk, azon pláne, hogy magyarok vagyunk. 

Ha tudnék úszni rendesen, esetleg bátrabb lennék, azaz vakmerő, az egész napot itt tölthetnénk,

de ebben a hőségben tovább ücsörögni értelmetlen,

visszagyalogolunk a kocsihoz (verőfényben).

Egy lakott kereszteződés közepén kávézónak tűnő műintézmény: zöldséges, pék, taverna, söröző, kávézó, vegyesbolt egyben, árulnak itt kombolóit,  bugyogót és finger spinnert, szóval mindent. Tábla hívogat előtte, miszerint ők is jobban készítik a kávét, mint Dzsordzs Kluni. Erről nem vagyok teljesen meggyőzve, de nagyon jól esik a plusszsüti és a jéghideg, poharas víz.

Zefiriában vagyunk, a XIII. századtól itt állt Milos fővárosa egészen 1768-ig, amikor egy földrengés romba döntötte. Egyetlen látványossága van, Panagia Portiani**** katedrálisa. A korábbi templom alapjaira épült, annak néhány márványfaragványa ékesíti például az ajtókat.

Bejáratánál a szokásos kavicsmozaik, a kétfejű sast középen kettéosztja az árnyék.

Délelőtt kellett volna itt megállni, akkor most a teljes szőnyeget mutogathatnám.

A templom mögött betonra festett nemtommi, virág vagy istenszem,

egy ideig eljátszom vele, mígnem ráeszmélek,

éktelenül danol a közelben valaki. 

Ezen a fán egy másik, azon egy harmadik, negyedik...

Ezek nem énekelnek, ezek harsognak, ennyire fülsértő lehet egy kabóca?

Háborgok délután a szobánkban és mérgemben kicsattogok az ajtó elé aSonnyal. 

Első pillantásom egy...

nem is egy, hanem két kabócára esik, araszolnak egymás felé,

aztán konnektálnak. :)

Ótejóég, a párzási szezon közepén járunk Miloszon, azért óbégatnak ilyen lelkesen! :) 

Hihetetlen... 

A szerelmeskedéstől megfáradva(?) megrészegülve(?) némelyik leszédül az ágról. :) 

Ha véletlen az én lábam előtt landol, akkor óvatosan odébb teszem a járdáról: duzzogva

 dürrög/berreg, de túléli a zuhanást. Rosszabb esetben kamaszmacskák tappancsai 

elé pottyanva, azok játékszereként áll meg bennük a lendkerék.

Imádom a véletlenül születő párhuzamokat.

A romantikus pillanat megörökítése után kevésbé romantikus tempóban nekivágunk 

Plaka hegyének… akarom mondani dombjának. A XIII. században a védhetőség 

érdekében erre a magaslatra építették fel a velenceiek a házaikat.

 Az így kialakult erősség viselte a Kasztro, azaz vár nevet. Az épületek nem maradtak fenn,

 köveiket az évszázadok során elhordták. Ráérős, figyelmes szemlélő ráakadhat néhány ép részletre.

 

A 220 méteres dombocska tetején áll a Mesa Panagia (Szűz Mária Nagyasszony),

melynek teraszáról

belátni a teljes kalderát.*****

Északi irányban Firapotamos öblét

a feléje vezető kacskaringóval. Ennek a csücskében érdemes megállni és felfényképezni 

a várhoz, látni a domboldalban két régi házat két terasszal, hm, nekem kimaradtak.

Nyugat felé fordulva a szemünk előtt a Panagia Thalassitra, tessék rámosolyogni, 

bólogatni, annak a tetejéről bámultuk tegnapelőtt az első miloszi naplementét.

Fekete(?) kövekből rakott tornyában,

három harang lakik és a legfelsőben ideiglenesen Tóni állomásozik.

Kihagyhatatlan élmény ott 

ücsörögve bámulni,

ahogy Afrodité aludni készülődik.

Közben szaporodnak a népek a környéken, 

 

alattunk, mellettünk és fölöttünk lógnak fürtökben.

Láblógázva várakoznak türelmesen,

hogy a fényességet elnyelje a látóhatár.

Mikor lehanyatlik, nem hallasz mást, csak elnyújtott ó-kat, majd felhangzik a taps, 

akár egy színházi produkció után és valaki bátor megcibálja az egyik harang kötelét.

Ma kihagyjuk mindezt, azt sem látjuk, 

hányan rezzennek majd fel a bűvöletből az egyetlen kolompszó miatt.

Átadjuk helyünket egy hollandi kamaszlánynak, akinek sosem felejtem el a tenkjúját. 

A lefelé vezető út mentén

az ő mosolya bujkál mindenki ajkán,

csend van és békesség a tömegben,

a narancsra színezett arcokon.

Nagy itt az egyetértés.

Édességet vacsorálunk: ekmeket, galaktobourekot és karpouzopitát. 

A pizzaformájú egy helyi különlegesség: görögdinnyés pite.

Képzelhetitek...

Altatóul Plaka esti fényeiből

hoztam pár gyönyörűséget.

Kevésbé népes, legkevésbé hangos utcácskáiról

  

néhány felvételt.

 

Ehhez meg no komment.

*

Meg még négykerék meghajtás is javasolt.

**

Elég jó kis nyaralásaink vannak, tavaly a világ végére vitt, most meg a pokolba.

***

Láttam korábbi képeket, ahol egyetlen kavicska sincs a parton és a partot szendibícsként említik. 

Hogy is van ez, magyarázza meg nekem valaki! 

****

Ha Panagia, akkor az Máriatemplom.

*****

Na ja, egy vulkáánkitörésnek köszönheti Milos is az alakját, épp, mint Santorini.