2017. augusztus 18., péntek

Plakában

kora reggel kóborolni csudijó, a reggeli előtt egy órácska tökéletes indítása a napnak.
Utcácskái teljesen kihaltak, az asztalokon a tegnapi terítő, szag- és zajmentes minden.


Rosario mindig zárt kapuja elé értünk, ami egy katolikus templomocska.


1823-ban építtette a feleségének az a francia konzul, aki különösebb nehézség nélkül
 szerezte meg a méloszi Aphroditét megtalálójától és küldte ajándékba XVI. Lajosnak, 
hogy aztán a Louvre-ban nézegesse az embertömeg milói Vénuszként.

No, szóval a Rosario nem látogatható, benne nyugszik a fent emlegetett, a kertjében meg 
a neje, az előtte álló korábbi monostor egyik szobáját pedig májustól szeptemberig 
235 juró/éjszaka árban  bérbe veheted, ha ott szottyanna kedved aludni minimum kettőt*. 

A simamezei,  ámdejólértesült turista pedig hiába vonul le ezen a szamárlépcsőn,


hogy így vagy úgy belessen a kertjébe, mert harangtornyára vetni egy pillantást föntről,


 srévizavé, a hátam mögött látható szögletből tud erősen kihajolva.

 

Máris a Marmarán vagyunk: így nevezik a Panagia Korfiatissa előtti naplementebámulós teraszt.

Amikor itt sétálsz, kétezer éves márvány sírköveken lépdelsz, 
azokkal borították kétszáz éve ezt a területet.

 

Felhőtlen jókedvem emiatt mindig pocsékba megy.**


Persze nem, mert van itt kavicsokból kirakott életfa (vagykinekmitetszik),

 

vakkapuhoz vezető lépcső


delfin, vitorlás és cipőzés, bugonvélia, duffla 

  

lépcső sarkából kihajtós, vízmentes közegben virulós zöldfelület.

 

De nem ezek a mai nap legfontosabb pillanatai, reggeli után
(igen, abban a házban)


expedícióra indulunk, mely noteszemben "Plaka fölötti régió" néven fut. Halászfalu, 
halászfalu, vulkánkürtő, eldugott strand, halászfalu mert ezt mind látni kell Miloszon. Számításaimat  keresztülhúzza az utak minősége, azaz Juci alvázának alacsony volta. 

Így maradnak Mandrákia


syrmatái,


iszonyat nagy hullámai,


mert akkora szél fúj, mekkorát még nem tapasztaltam, tökéletes zászlócibátor.


Fyropotamoson újabb szirmaták


még nagyobb hullámok, 



falmaradvány, égkapu,


egyik lyukban geozacskó,


kék a kékben meg a kékek


és természetesen egy pici fehérke(reszt).



Itt csak azért kattogtatom a gépet, mert azt mondják, amit látok, az gyönyörűség


és ez tökéletesen igaz, az akkor is, ha nincs vele semmi kapcsolatom.


Meg kell állni újra és újra, visszatekinteni távozóban: többé sose látlak.


Szerpentinen haladunk, minduntalan elibénk tolakodik Plaka dombja,
annak tetején a Mesa Panagia.


Végre strandhoz érünk, Plathienara, ahol megint csak akkora hullámok verődnek a parthoz, 
közöttük lebegni nekem életveszély. Hű, de sajnálom ezt most, utólag!


Fourkovouni következik, újabb halászfalu kétszintes syrmatákkal. Miloszikum ez az épület,
csak ezen a szigeten (meg Kimoloson) építettek ilyeneket a halászok. Az alsó szinten 
tárolták a hajót és munkaeszközöket, a felsőn a család lakott.


Azt már tudjátok, imádok megfigyelni lényegtelen eseményeket, itt is megakad a szemem 
egy asszonyságon, aki a bal oldali ház felső szintjéről lelépcsőz a tengerhez, ott belemártja 
a felmosó mopját a tengerbe és viszi vissza, hogy rendbe tegye fönn a teraszt. 
Ide lépésszámláló se kell, nyilván megvan a mai tízezer lépése, mire kitakarítja az egész házat.


Mára elköszönünk a halászfalvaktól,


meglátogatjuk a kikötővárost, Adamast. A központi parkoló utcájában található a kedvenc
 pékségünk. Onnan ismered meg, hogy előtte piros autóból dinnyét árul egy bácsika. 
A teraszon helyi férfiak ücsörögnek, általában ugyanazok. Ráérnek, mindig ráérnek.*** 

Egyikük nekem dudorász. :)


Kávé, frappé 1 euró, a péksüti isteni, sajnos sziesztaidőre csak spenótos és sajtos pite marad,
de azok frissek és melegek. Az eladó lányka emlékszik, második alkalommal plussz sütit csempész 
a zacskónkba, harmadik alkalommal az üzletbe léptünkkor nyújtja felénk a kóstolót.


Meg sem tudom mondani, hányszor eszünk itt egyre kevésbé futtában, 
milóivénuszos zacskókból.


Adamas nagy város, hőforrása is van, sőt annak a vize thermálstrandot táplál, amit a tengernek hátat fordítva a kikötő bal oldalán találni. Híres egy hely, lubickolt barlangjában Hippokratesz.
Impozáns látvány, ahogy esténként megvilágítják falfülkéit,


főleg ahhoz képest, hogy az intézmény nem működik. 
Belül építkezés nyomai minden ablakban. 

 

Ebből ma már nem lesz fürdés, sem itt, sem a tengerben, hallgatunk egy kis kabócát.**** 



Körbecsodáljuk a Szentháromság templomot,


ami múzeumként is működik



és ahová sosem jutunk be, mert délben 1-kor zár.



Mi mással búcsúznánk most Adamastól, magánház ablalakában is ezt látni, 
sőt, plakátokon kér mindenkit: tékmihóm.


Szieszta után a város mögé indulunk,


azaz föléje, gyalogosan.



A francia katonai temető előtt vagy után (tökmindegy, a két út összefut)


megmászunk egy kisebb dombot.


Jelzés se kéne ide, annyira egyértelmű az irány


fölfelé egyenesen addig,



ahol még ragyog a nap


a hátunk mögött.


Ide már nem kell beszéd, ezt értitek.


A földön megannyi kövecske csillan,


valamit itt hagytak nekem köztük még a bronzkorban.


 Akkor még nem tudom azt, hogy Nychian vagyunk,



az egykori obszidiánmezőn.


Csupa fény és csupa árnyék volt ez a mai nap.



Mellesleg sose fogom szeretni a tengeri herkentyű-kat.



*
A kilátás pazar, állítólag a legtökéletesebb a környéken, de már biztosan tudom, hogy ez nem igaz!

**
És én még arról álmodtam, hogy itt fogok negyedszer billegni a menyasszonyi ruhámban, Atóni meg 
a vőlegényiben és bámuljuk a lemenőt, még jó, hogy nem hoztuk el a gálaruhákat tökfölöslegesen. 

***
Ideírom, el ne felejtsem. Ha legközelebb Görögországba visz a jó sorsunk, legelőször keressük meg a péket, 
hallgassuk a helyiek számunkra érthetetlen duruzsolását és hagyjuk, hogy lassan, nagyon lassan teljen az idő.

****
Szerintem Miloszon él a világ kabócaállományának 90 százaléka. Amikor legelőször a szigetre érkeztünk és éppen túljutottunk 
a kikötői tumultuson és éppen azon tűnődtem, biztosan jó helyen járunk-e, a part első tamariszkuszán megszólalt egy és attól 
a pillanattól kezdve csak zengett és zengtek mindenünnen. Abban a pillanatban tudtam, hogy szeretni fogom ezt a szigetet.

1 megjegyzés:

  1. Mese nincs, ezt látnom kell. Látnunk, merthátugye Férjemuramnak is :) Nehéz lesz ez a döntés...majd a menetrendek döntenek:)Idén is ők vittek minket Parosra és Naxosra:)

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...