Rohamtempóra

kapcsolunk ma reggel, nincsen semmiféle plakázás, máris Adamas alatt vagyunk, Alyki bícsen. Valamikor működött itt egy sólepárló, ahhoz tartozhatott ez a cölöpsor,

ami mögé ha hosszan elnézek, ott a világítótorony. Ha meg a cölöpsor végére tekintek, 

akkor észreveszem a kormoránokat, de nyilván nem ott és nem akkor, hanem jó két héttel 

később, itthon, a monitor kijelzőjén. Csodásak ezek az utólagos kis örömök.

Tsigrado beach-en állunk meg másodszor, ez az a strand, ahová kötélhágcsón és 

valami hevenyészett létrán lehet lejutni. Persze nem álmaink netovábbja, 

aprócska strandján már most vannak néhányan  és további tízek ereszkednek lefelé.

Már azért is meg kell dolgozni, hogy érdemi kép készülhessen róla felülről, 

rezeg a lábam, nem is értem, tán a kor teszi

vagy a hirtelen kitáruló végtelen tér szédít.

A szomszédos Firiplakán bezzeg, rohanok előre, nyomomban az emberem.

Túlmegyünk a nagysziklán, 

és már ott is vagyunk a paradicsom bejáratánál.

Plussz ráadás, ami a szikla túloldaláról tegnap nem látszott: 

tövében minibarlang, épp kétszemélyes, örökárnyékos.

Előtte keskeny, átlépésnyi kavicsos sáv után Milosz legselymesebb homokos partszakasza.

Lágy hullámok, lassan mélyülő tenger

sétányira privát szikla,

gyönyörű, lilás, padlizsános mintázattal,

ami a vízből visszaragyog.

 

Remek ritmus következik: fürdés, napozás a sziklán, fürdés, lebegés, 

kéztempó, lábtempó, hasról hátra, hátról hasra, halacskalesés.

Rém mókás jószágok, kíváncsian lesik, mit csinálok - gondolom én, holott csak az elhalt 

hámsejteket próbálják leharapdálni a testemről. A kis szemtelenek, jönnek utánam(?!?), 

belőlem élnek, virgoncak, többé halat nem eszek, rajtam derülnek, vigyorognak.

Ménkű nagy szabadságomban előjön bennem Makka Pakka, pakolászok 

legott némi követ, ez az elkövetkező napokban is rendszeres tevékenységemmé válik.

Nagy nehezen, jócskán a sziesztaidőben lehet csak innen elrángatni:

ilyenkor kezdődik a tumultus a "rendes" strandon. 

Pár pillanatra megállunk a perlitbányánál,

aztán nyugat felé tartva az Agia Marinánál, és itt el is dől, hogy nem másszuk meg

a Profitis Iliast. Jucussal haza kell jutnunk Ligetre, nincs értelme kockáztatni, 

a hegy feléig sem próbálunk vele fölkecmeregni.

Maradnak a szelídebb lankák, a temérdek görögi templony fellobogózottsága.

Nem is értem, nálunk miért nincsen hasonló szokás...

Keletre tartunk,

az út mentén kiégett kakukkfű illatol

és egy igazi kőtengerben.

Kora este ismét Plakán sétálunk keresztül,

de most teljesen, délnyugatnak.

 

Arra a puklira akarunk feljutni, a Profitis Iliashoz*. 

Imádom ezeket a ráismerős érzéseket, mintha jártunk volna erre korábban, 

ezen a ki tudja, hány évszázaddal ezelőtt rakott úton

és a tavaszi festésű lépcsősoron.

Komótosan, 30-35 percnyi sétafikával lehet

Plakából idejutni, hogy

más nézőpontból megint ugyanazt lássuk.

Előttünk a tengert,

a hátunk mögött Tripitit,

tőlünk balra az ókori színházat,

fölötte, a Tourlianinál megint ácsorognak páran,

alatta, Klimában gyűlik a tömeg,

ahogy jobbra, Plakában is,

minden preferált helyen szintén.

Kezdődhet az előadás!

Görbül a tér

 

görbül az idő és a múlt a jelennel itt összeér. 

Látni a templom környékén néhány ókori márványoszlopot elvetőleg, na azokkal 

sem vacakolnak sokat a görögök, praktikus okokból lemeszelnek mindent* fehérre.

Folytonosság. 

Ez a templom is egy ősi romjaira épült, abból maradt meg ez a felirattöredék

és ha lenézünk a domb alá,

valószínűleg az a márványoszlop is arról gurult oda.

Lassan megint

véget ér

Miloszon

 egy nap.

A birkák hazaballagnak,

és mi is hazabattyogunk a már nyüzsgő Plakába.

Hozzá tudnék szokni az itteni élethez: 

a Marmaránál esténként Chaplint vetítenek.

 

Kerekedik a hold, kereket világít az ablak

 

és kikerekedik lassacskán megint a világom.

*

A kicsihez, szóval mégis csak "megmásszuk" a Profitis Iliast.

**

Tényleg mindent, az épület tövéből kibúvó növénykét is.