Nyaralásunk

utolsó reggelén a telihold ébreszt. Jó alaposan elmélázom rajta, hogy majd hónapokkal később is rácsodalkozhassak: ugyanaz a hold ragyog fölöttünk Pesten is.

Repedtre érő, mézédes fügét viszont egy fán sem fogok otthon találni.

Már most hiányzik Milosz, holott még itt vagyunk.

 

Pollonia a mai egyetlen komolyabb célunk, muszáj bebiztosítanunk a holnap reggeli kompunkat. Gyorsan megnézzük, hogy söpröget temploma előtt a pap*,

 

aztán innen kb. 150 méterre északra emberem megpróbál felfeküdni a szélre,

aki nekem Miloszon nem olyan nagy barátom.

Zeusz (más vélemények szerint Poszeidon) trónja az a fotelszerű képződmény,

 amibe bele kellene ülnünk ahhoz, hogy mi kettecskén, egész életünkben, 

mostanmár örökkön örökkétig együtt maradhassunk, de tutira.

Föntről azonban nem tudjuk megközelíteni, ha nem lenne ennyire veszett a szél, 

még bátrabb is lennék, alulról viszont teljességgel lehetetlen a kivitelezés.

Így csak reményleni tudom a holtomiglant.

Mintha az óriások játszóterén lennénk. Elképzelem, ahogy Poszi ücsörög trónján, 

egyik kezében fogja ménkűnagy szigonyát és közben hatalmasakat bruhaházva figyeli, 

ahogy kölykei körülötte kavicsokkal dobálóznak.

Puff, süvít el egy a bal füle mellett és zuhan ide**,

püff, jobbról landol emitt egy másik, természetesen szikrázva,

 apró lyukacskákat hagyva mindenütt a játszótér nem eukompatibilis betonján.

A két sziget számomra legmegkapóbb

partszakasza ez.

Egyéb kevésbé publikus tevékenységek (ebéd, ajándékvásárlás, csomagolás) 

után elérkezik a búcsú ideje. A Marmarán most nyúlik hosszúra utoljára az árnyékunk.

Hja, innen még nem is láttuk a naplementét.

Ma sem fogjuk, beérjük ennyivel, tegnap megéltük a tökéleteset, azt überelni úgysem lehetne.

Helyette lenyomjuk az Agia Varvara kilincsét,

 

legnagyobb döbbenetünkre nyílik az ajtaja. Tudnak valamit ezek a görögök...

A kis kápolna mellett, az ablak túloldalán található a Kri Kri nevezetű éjszakai bár, 

ahonnan egész héten felhangzott hozzánk ez a borzalom***.

Csoda, hogy Jézus nem szökik le miatta a feszületről.

Az Enplo előtt Affika a behívóember.****

Körbesimogatom tenyeremmel az összes utunkba akadó bazsalkomot.

Lesétálunk a múzeum irányába, 

(Pásztok, Tripiti malmai!)

aztán vissza,

hogy a háttérben láthassam utoljára a Thalassitrát.

Az Oforaszba térünk be búcsúvacsorálni, 

 

s míg konyhájában sül a kecskécske és rotyog a paradicsomszósz, 

teraszán megéljük az utolsó naplementét.

Miloszon ma megtörténik a lehetetlen: macskát etetek.

Mielőtt végleg kibékülnék a macskákkal aludni mennénk, 

muszáj bejönnötök velem néhány helyre:

kézműves ékszereket,

rém egyszerű rucikat megpillantani,

 

amiktől megint varrni támad kedvem, rajzolni meg minimum gyöngyöt fűzni.

És természetesen homokot gyűjteni Halason, a Fráter-dombon,

 

hogy jövő nyáron, a Homok Múzeumban már onnan is legyen itt lapocska.

Hát vége...

Reggel hazaindulunk...

ebből a ma még kaotikus zenétől hangos

imádni való kicsi fővárosból.

Palazzo Castello - Plaka - Milu

* 

Valahol itt helyezkedett el az ókorban az Apollón szentély, az Agios Nikolaos mellett.

** 

És ott marad évmilliókkal később, sőt, én sem próbálom kiszedni kráteréből, affrancba!

*** 

Tényleg borzalom, iszonyat, döbbenet, nyekergés és vonyítás, kaotikus hangcsúszka,

 ami elképesztően tetszik a hallgatóságnak, minden zeneszám végét ováció fogadja. :)

****

Ellentétben a pincérekkel, ő tutira nem járt még Pesten, sőőőt, azt sem tudja, hol van.