2023. február 28., kedd

Északnyugaton

kalandozunk ma. Harmadszor haladunk a Vessa fölötti völgy kanyargós útján, 
ez egyik legkedvesebb részem. Reggel különösen kellemes, vidáman fúj a szél, 
gyorsan átsuhanunk a nyugati partra. 


Lithi alatt ér minket a nyár legszürreálisabb élménye. Egy macska áll mozdulatlanul 
az út közepén, hiába közelítünk felé jó negyvenes tempóval. Lassítva, az utolsó pillanatban
 vesszük észre, hogy a jószág már csak kétdimenziós karikatúrája önmagának. Ki tudja,
 mikor ütötték el, hány kerék lapított rajta, macskacsipsszé száradt. Előttünk 
az egyik jármű felkapta és úgy maradt, talpai az aszfaltba ragadva. 

Chioson szinte minden lehetséges. 

Itt jön például a tehénveszélyre figyelmeztető tábla. A következő nagykanyar 
jobb oldalán borzalmas tákolmányokban éldegél egy szénfekete csorda. 
Ürülékük kilométereken keresztül fut alattunk vastagon...


A nyomok ehhez a félszigethez vezetnek. Olykor lehajtják őket a tengerpartra.


Trachili bícs idilli kékje mégsem ezért marad ilyen távoli kép örökre, hanem 
mert mennünk kell tovább, hajt valami, csak űz ezen a szigeten folyamatosan. 
Káprázatos pedig, csodaöblök vizei hívogatnak magukhoz hiába:
Elinda,


Makri Ammos, Tigáni is épp csak pár fotó erejéig állít meg* egy újabb padnál.


Mert ilyesmi csábító pihenő jócskán akad Chioson. Eleinte azt hittem, valami titkos
 látnivalót kínálnak, mert az átlagember ugye nem gyalogol ezermétereket, hogy kiüljön
 elmélkedni vagy sörözni a haverokkal ide, a semmi közepébe. 

Ez itt kérem a tűzőrség helye.


A tűz gyakori vendég ezen a szigeten is. Most különösen nagy a szárazság, 
a pár nappal ezelőtti pusztítását látjuk is Sidirountánál.


Közben megérkeztünk** mai napunk első állomásához, Volissosba.
Főterén tűzoltóautó, ami a szemünk előtt araszolt le ide, 
a falu egyetlen autózható utcáján roppant bravúrosan.


A bójákat felkapta, aki marta, motorokat betolta, aki merte, 
mi meg jól behúztuk a hasunkat a járdán, aztán tapsolt az egész utca.


Volissos legtöbb háza lakatlan,


főterétől 200 méternyire már  senkit sem látni.


Legfőbb attrakciójához kaptatós kisutcák vezetnek.


A túloldalról, a települést kikerülve kocsival is felruccanhatnánk ide, 
a kavicsokkal kirakott csecsebecse felirathoz.


Látványos a kontraszt, hibátlanul felújított házak várják pár éjszakára lakóikat: Apollónt, Afroditét, 
Akhilleuszt, Athénét, Hérát és Zeuszt. Az ajtók mellett a felirat, ezeknél Páriszé és Szép Helénáé. 
Ragyogóan kirittyentett lakodalmas menet indul épp Agia Markellához,*** 
hogy a menyasszony és a vőlegény onnan mint férj s feleség térhessen vissza.


Naná, Volissosban (is) tartózkodott (elvileg) huzamosabb ideig Homérosz (bizisten).
Neki állít emléket ez a sok ajtó, jól szórakozhat az eposzi sereglet.


A csodás apartmanokon túl, a falu legtetején vármaradvány, 


pazar kilátást biztosító régi panorámával, magassági ponttal és 
a képen nem látható, viszonylag friss, lobogó görögi zászlóval.


Lefelé megtekinthetők mindenféle állapotú kapuk avagy boltíves áthidalások,

 

némelyikük többfunkciós.


Sétánkat kidőlt-bedőlt házfalak


mögé bújt templom


harangocskájának szava kíséri.


Lent, a sokadik templomkertben az életemben látott 
legeslegnagyobb kavicsmozaik hívogat oly nagyon, hogy


leszek a világom közepének a világa közepe egy fotó erejéig örökre.


Balról leánder, jobbról jázmin illatol

 

és immár lényegesen kevesebb tévelygés után kikeveredünk a faluból.
Hátunk mögött hagyjuk a volissosi várat és 


haladunk tovább szerpentinezve északra.  


Fél órával később érkezünk Agio Galahoz. A hivatalos parkoló helyett fönn, 
a település szélén hagyjuk a kocsit, azon keresztül jöhessünk vissza ide.


Torokszorító, amit a faluban látunk. Iszonyú szegénységben él ott pár elhagyatott, 
nagyon idős ember. Megkeseredett arcú, aszott öregasszony támolyog felénk hóttfeketében,
 fogai közt szűrve a szó szitoknak hangzik. Csontsovány kutya acsarkodik ránk 
farkát behúzva, nem tudom, melyikünk fél jobban a másiktól. 


A házak végtelen egyszerűek, borzasztóan aprócskák 
és állítólag mindegyiket csupán egyetlen oszlop tartja. 


Végre egy ablakból visszaköszön egy bácsi és mutat nekünk utat pár szóval angolul.
Innen pazar kilátású, sziklákkal szegélyezett gyalogút vezet 


a kövekből rakott lépcsősorhoz,


majd a "hátsó" bejárathoz. 
(Megint ez a miénk, a kerülőutas, ami váratlan titkokkal örvendeztet, mint mindig.)


Az Agia Gala természetesen szent hely.


Kicsíny, 13. századi temploma a termékenységet hirdeti. Faragott oltárának minden
 szereplőjét áldott állapotban ábrázolta az egykori mester. Pocakosak az emlősök, 
pocakosak a madarak, pocakosak a sellők, pocakosak a sárkányok, 
de még az angyalok is mind pocakosak. 

A templomot Szűz Mária Szent Anyának szentelték.****


A szentélyből jutunk le az Agiasma nevezetű barlangba, ami három teremből áll. 
A leletek tanúsága szerint az őskori ember is használta, olyan állatok csontjait is megtalálták itt, 
amelyek már régesrég eltűntek a szigetről. Fura belegondolni, hogy itt ehették meg 
a sziget utolsó medvéjét, vaddisznóját, leopárdját vagy szarvasát.

A barlang csodálatos épségben maradt fenn, belépőjeggyel és szakvezetéssel látogatható. 
Ez esetünkben azt jelentette, hogy egy kamaszlány kb. 5 db A4-es méretű, 
kézzel sűrűn teleírt papírt olvasott fel csak nekünk nagy igyekezettel. 


A cseppkövekről lecseppenő, kioldott ásványi anyagoktól enyhén fehéres vizet évszázadok
 óta összegyűjtik, hiszen gyógyító erőt tulajdonítanak neki. Ez a szent tej, vagyis Agio Gala. 


Eljátszom a gondolattal, hogy belemártom suttyomban az ujjam az egyik ibrikbe és
 megízlelem a varázserejű nedűt, aztán mindjárt el is hessegetem a gondolatot, 
hiszen Chioson bármi megtörténhet. Az is, hogy a csodatévő hely mellett kalandpark 
várja a gyerekeket. És fakad itt bővizű, frissítő, hűs forrás,


amire határozottan nagy szükségünk van, hiszen ebben a koradélutáni hőségben f
el kell gyalogolnunk az országúton a kocsihoz.


Útba esik a település postája, ahol a leveleket a postás be sem teszi a ládákba, 
simán lerakja az asztalra s hogy a szél tovább ne vigye azokat, rájuk pakol egy téglát.


A délután soha véget nem érőnek tűnő további részében kábé ezt látjuk


kanyargó utacska, fenyőerdő, elvétve egy-egy miniatűr település, például Melanios. 
Három ház, négy szótag. Épp csak ízlelgetni van időd a nevét, 
mire kimondod az utolsó szótagot, már el is marad a falu utolsó háza.


Nincs erre más, csak az érintetlen természet. Ember sem, egy sem. 
Ajtók, ablaktáblák bezárva, feliratok lekopva.


Fancsali képpel nyugszom bele, hogy Chios legnagyobb hegyéhez ennél közelebb mi már nem kerülünk. A Pelineo megmászása álom marad örökre. :)


Sidirountánál, a tűz nyomainál egy szusszanásra megállunk, és miközben a pusztításon szörnyülködünk,


elviharzik mellettünk egy öreg Citroen kacsa. JUST MARRIED hirdeti a felirata.
Körbeértünk, ahogy az élet is körbeér.

😉

*
Ezen most dühöngök és verném fejem a falba legszívesebben, ójajmiértilyennagyezasziget helyett, hogy mi a francnak kellett annyit kódorognunk a semmiben ott fenn északon. :D

**
De milyen eltévelyedések, tolatások és manőverezések után, jesszusom, csoda, hogy megúsztuk egy karcolás nélkül. :) 

*** 
Szent Markella Chios védőszentje, története a szigethez méltóan elképesztően borzalmas. A 14. században élt keresztény leány bálványimádó apja elől nem egészen tisztázott okok miatt kénytelen volt menekülni. Először elbújt egy bokorban, mire azt az apja felgyújtotta, tehát kénytelen volt tovább menekülni. A gonosz atya a tengerparton érte utol, nyíllal megsebezte, vére természetesen máig látszik a sziklákon. Amikor megsérült, Jézushoz imádkozott, hogy mentse meg, mire megnyíltak a sziklák és köztük a leány el tudott rejtőzni. Csakhogy nem eléggé, a feje kilátszott, amit nyissz, a galád apa természetesen levágott és a vízbe hajított. A fej elúszott és nem is találták meg hosszú éveken keresztül, mígnem teljesen váratlanul egy olasz hajó vízben lebegő leányfejre akadt, de csak azért, mert épp alulról gyertyák világították meg. Felismerték, hazavitték, azóta mártíromsága helyén teszi a csodákat és nagy tisztesség nála esküdni.

**** Holy Mother - Agio Galousena...
Bámulom a pocakjukat és szorítást érzek a torkomban és megsajdul a méhem, 
ide is késve érkeztünk. Talán ő segített volna.

2023. február 25., szombat

Myrmingi mellett

él a sziget legvénebb olajfája, reggel ahhoz ugrunk el egy röpke látogatásra.


Igazi matuzsálem, 1300-1400 éves.


Aszott és ráncos az ábrázata, bandzsítva figyeli a kezünket, tán képes lenne 
messzire tüsszenteni mindkettőnket, ha nem lennének szemtanúk. 


De vannak, férfiak tisztogatják a környékét, pont azzal a géppel, amivel  a  körülötte 
lévő masztixbokrok alá szórják azt a bizonyos fehér port. Mielőtt betáraznák, 
az öreg alól is elfújják az elszáradt leveleket.


A Mastichochoria szívében járunk, masztixültetvények között tekereg az út, 
ami ilyesmi újdonatúj magánkápolnákat rejteget


és egy emilyen jóval régebbit.


A Panagia Krina a 12. századból származó bizánci stílusban épült templom 


némileg hajaz a Nea Monira, ámbár annál jóval kisebb és szerényebb megjelenésű.


Külső, egyszerű, égetetett tégla falát 1-1 antik időkből származó elem betoldásával próbálták ékesíteni a korabeli mesterek. Az újrahasznosítás elég hatásosra sikeredett.

 

Mivel a templom csak előzetes bejelentkezés után látogatható, 
kénytelenek vagyunk az ablakon bekukucskálós módszert alkalmazni.

 

 Kis pipiskedés, katt és viszem a szenteket magammal.


A Krina Vavyloi falucska mellett található, itt a sulija, 
feliratát Babilonnak olvasom és derülök az áthallásomon.* 


Ezen előzmények után érkezünk meg Kamposba. Rögvest a Citrus Múzeumben 
kezdjük a nézelődést, reménykedve abban, hogy ott behatóbban tanulmányozhatjuk 
e régió múltját, jelenét és jövőjét. Csakhogy épp pandémia van, az épület belül 
nem látogatható, így kénytelen vagyok máshonnan mazsolázni.

A szigetnek ezt a részét évszázadokon keresztül gabona-, szőlő- és gránátalma termesztésére használták az itt élők, aztán XIII. században megérkeztek a genovaiak, akik örömmel tapasztalták, tökéletesek a körülmények a citrustermesztésre is. Öntözőrendszert építettek ki, két- háromszintes kúriákat emeltek, majd kertjeiket a betolakodóktól megóvandó hatalmas kőfalakkal vették körül. 
A citrustermesztés jövedelmezőnek bizonyult, az itt termelt gyümölcs messzi földre eljutott,
 a helyiek pedig egyre gazdagabb, hatalmasabb, hivalkodóbb palotákat építettek. 

Aztán jöttek a törökök és velük az embertelen pusztítás 1822-ben, majd 1850-ben a példátlan fagy pusztította el a citromfákat, végül az 1881-es nagy földrengés okozott helyrehozhatatlan károkat 
a még álló épületekben. Kampos virágkora ezzel véget is ért, a leggazdagabb családok
 örökre elhagyták Chiost. A valaha 1200 birtoknak ma töredéke van használható állapotban.

A fentiek tudatában nézelődünk a kertben, ennek a hatalmas fának az árnyékában, ahol először fogom be a fülem, mert 75 decibellel reppelnek a kabócák a fejem fölött. Borzalmas. :) 


A kertben pár sor szőlő, sok citrom-, mandarin- és narancs-  meg 
tucatnyi gránátalmafa termésének mindenféle állapotában 


és egy öntözőberendezés, aminek működési elvét jól ismerem.
"Homok hőse dédapám" hasonlóval öntözte a zöldséget a Kiskun pusztaságban. 


Fotóim száma itt ennyi. A műintézet lekvárkülönlegességeket rejtegető boltocskája zárva,
 kerthelységében csak szomjunkat olthatjuk (természetesen masztixos) kézfertőtlenítés után.


A frappé sem az igazi és a kabócák túllőnek a célon, így felettébb rosszkedvűen távozunk,


hogy feltérképezzük az igazi Kampos elképesztően pazar palotáit. Az első kisutcán 
ezen akadunk fel s mivel mindnek neve is van, mondom nyomban: Petrokokkiniko.


Kapuja előtt leányok állnak sorba szelfiért.


Fölötte, mint mindegyiknél, ott díszlik a család címere márványba faragva


illetve a chiosi vadtulipánokat** is előszeretettel stilizálják kőben


vagy fémben. 


Persze több a gondozatlan ház és kapu, mint a jól karbantartott

 

és mögöttük az elhagyatott porták is tartogatnak bőven meglepetést. 
Udvar kavicsszőnyeggel, totális hendimédi,


gondozatlanul termő mandarin- és narancsfái alatt 
mázsányi gyümölcs bomlik elérhetetlenül.


És itt a másik oldal, a gondozott, ilyen lehetett a virágzó Kampos.


Árnyas, kanyargó utcáin egymást követték a szebbnél szebb épületek 


kavicsos kocsibeállókkal vagy járdákkal,


nevezhetjük bármiként, pazar és a jólét hírnöke.


Korunk kamposi vállalkozója a göröngyöket csiszolt márványra cseréli.


A felújított épületek jelentős hányadát vendégfogadásra használják, 
a Riziko abszolút megfizethető, 


ám a legtöbbnek nem mi vagyunk a célközönsége.


Pár órás ténfergésünk jutalma egy valódi kamposzi vacsora, amit a Thymianaban található,
 Roussiko***nevezetű, igen hangulatos étteremben költünk el. 


Kis, családi vállalkozás, bejárata hívogató, a kerthelység is milyen hangulatos, 
felettünk papírmasé madárkákkal játszadozik a szél. 


Az ételre mondhatom, hogy mennyei: 
mindegyik fogásban megjelennek a citrusos ízek,


de a kedvencem valami a narancsos szottyal leöntött saláta, 
ami eszméletlen ízorgiát produkál a számban. 


Tenger nélkül ma se maradjunk, ezért irány Mavra Volia vulkanikus eredetű 
fekete kavicsokkal borított strandja,


ahol hétvége lévén ennyi "rengeteg" az ember.


*
Babilon... a 2016-2017-es menekültválság idején a falu közelében állt Chios legnagyobb menekülttábora

**
  λαλάδες = lálláádesz = tulipán

***
Most, amikor írom a bejegyzést, 2022. júliusát írjuk és ez az étterem itt bezárt. Chios város közepébe, a kikötőhöz költözött és ott is nagyon dicsérik a konyháját. Kihagyhatatlan. Az ajándékul kapott masztix-os desszerttől most is összefut a nyál a számban.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...