Myrmingi mellett

él a sziget legvénebb olajfája, reggel ahhoz ugrunk el egy röpke látogatásra.

Igazi matuzsálem, 1300-1400 éves.

Aszott és ráncos az ábrázata, bandzsítva figyeli a kezünket, tán képes lenne 

messzire tüsszenteni mindkettőnket, ha nem lennének szemtanúk. 

De vannak, férfiak tisztogatják a környékét, pont azzal a géppel, amivel  a  körülötte 

lévő masztixbokrok alá szórják azt a bizonyos fehér port. Mielőtt betáraznák, 

az öreg alól is elfújják az elszáradt leveleket.

A Mastichochoria szívében járunk, masztixültetvények között tekereg az út, 

ami ilyesmi újdonatúj magánkápolnákat rejteget

és egy emilyen jóval régebbit.

A Panagia Krina a 12. századból származó bizánci stílusban épült templom 

némileg hajaz a Nea Monira, ámbár annál jóval kisebb és szerényebb megjelenésű.

Külső, egyszerű, égetetett tégla falát 1-1 antik időkből származó elem betoldásával próbálták ékesíteni a korabeli mesterek. Az újrahasznosítás elég hatásosra sikeredett.

 

Mivel a templom csak előzetes bejelentkezés után látogatható, 

kénytelenek vagyunk az ablakon bekukucskálós módszert alkalmazni.

 

 Kis pipiskedés, katt és viszem a szenteket magammal.

A Krina Vavyloi falucska mellett található, itt a sulija, 

feliratát Babilonnak olvasom és derülök az áthallásomon.* 

Ezen előzmények után érkezünk meg Kamposba. Rögvest a Citrus Múzeumben 

kezdjük a nézelődést, reménykedve abban, hogy ott behatóbban tanulmányozhatjuk 

e régió múltját, jelenét és jövőjét. Csakhogy épp pandémia van, az épület belül 

nem látogatható, így kénytelen vagyok máshonnan mazsolázni.

A szigetnek ezt a részét évszázadokon keresztül gabona-, szőlő- és gránátalma termesztésére használták az itt élők, aztán XIII. században megérkeztek a genovaiak, akik örömmel tapasztalták, tökéletesek a körülmények a citrustermesztésre is. Öntözőrendszert építettek ki, két- háromszintes kúriákat emeltek, majd kertjeiket a betolakodóktól megóvandó hatalmas kőfalakkal vették körül. 

A citrustermesztés jövedelmezőnek bizonyult, az itt termelt gyümölcs messzi földre eljutott,

 a helyiek pedig egyre gazdagabb, hatalmasabb, hivalkodóbb palotákat építettek. 

Aztán jöttek a törökök és velük az embertelen pusztítás 1822-ben, majd 1850-ben a példátlan fagy pusztította el a citromfákat, végül az 1881-es nagy földrengés okozott helyrehozhatatlan károkat 

a még álló épületekben. Kampos virágkora ezzel véget is ért, a leggazdagabb családok

 örökre elhagyták Chiost. A valaha 1200 birtoknak ma töredéke van használható állapotban.

A fentiek tudatában nézelődünk a kertben, ennek a hatalmas fának az árnyékában, ahol először fogom be a fülem, mert 75 decibellel reppelnek a kabócák a fejem fölött. Borzalmas. :) 

A kertben pár sor szőlő, sok citrom-, mandarin- és narancs-  meg 

tucatnyi gránátalmafa termésének mindenféle állapotában 

és egy öntözőberendezés, aminek működési elvét jól ismerem.

"Homok hőse dédapám" hasonlóval öntözte a zöldséget a Kiskun pusztaságban. 

Fotóim száma itt ennyi. A műintézet lekvárkülönlegességeket rejtegető boltocskája zárva,

 kerthelységében csak szomjunkat olthatjuk (természetesen masztixos) kézfertőtlenítés után.

A frappé sem az igazi és a kabócák túllőnek a célon, így felettébb rosszkedvűen távozunk,

hogy feltérképezzük az igazi Kampos elképesztően pazar palotáit. Az első kisutcán 

ezen akadunk fel s mivel mindnek neve is van, mondom nyomban: Petrokokkiniko.

Kapuja előtt leányok állnak sorba szelfiért.

Fölötte, mint mindegyiknél, ott díszlik a család címere márványba faragva

illetve a chiosi vadtulipánokat** is előszeretettel stilizálják kőben

vagy fémben. 

Persze több a gondozatlan ház és kapu, mint a jól karbantartott

 

és mögöttük az elhagyatott porták is tartogatnak bőven meglepetést. 

Udvar kavicsszőnyeggel, totális hendimédi,

gondozatlanul termő mandarin- és narancsfái alatt 

mázsányi gyümölcs bomlik elérhetetlenül.

És itt a másik oldal, a gondozott, ilyen lehetett a virágzó Kampos.

Árnyas, kanyargó utcáin egymást követték a szebbnél szebb épületek 

kavicsos kocsibeállókkal vagy járdákkal,

nevezhetjük bármiként, pazar és a jólét hírnöke.

Korunk kamposi vállalkozója a göröngyöket csiszolt márványra cseréli.

A felújított épületek jelentős hányadát vendégfogadásra használják, 

a Riziko abszolút megfizethető, 

ám a legtöbbnek nem mi vagyunk a célközönsége.

Pár órás ténfergésünk jutalma egy valódi kamposzi vacsora, amit a Thymianaban található,

 Roussiko***nevezetű, igen hangulatos étteremben költünk el. 

Kis, családi vállalkozás, bejárata hívogató, a kerthelység is milyen hangulatos, 

felettünk papírmasé madárkákkal játszadozik a szél. 

Az ételre mondhatom, hogy mennyei: 

mindegyik fogásban megjelennek a citrusos ízek,

de a kedvencem valami a narancsos szottyal leöntött saláta, 

ami eszméletlen ízorgiát produkál a számban. 

Tenger nélkül ma se maradjunk, ezért irány Mavra Volia vulkanikus eredetű 

fekete kavicsokkal borított strandja,

ahol hétvége lévén ennyi "rengeteg" az ember.

*

Babilon... a 2016-2017-es menekültválság idején a falu közelében állt Chios legnagyobb menekülttábora. 

**

  λαλάδες = lálláádesz = tulipán

***

Most, amikor írom a bejegyzést, 2022. júliusát írjuk és ez az étterem itt bezárt. Chios város közepébe, a kikötőhöz költözött és ott is nagyon dicsérik a konyháját. Kihagyhatatlan. Az ajándékul kapott masztix-os desszerttől most is összefut a nyál a számban.