Vrontados

a mai körünk kiindulópontja.*

Chios és egyben életem eddigi leg-legebb szerpentinje 3,3 km hosszú,

4 jobb és 4 bal hajtűkanyarral 360 méterre visz fel szinte a nulláról. Ez akkora hűélmény, hogy muszáj megállni a tetején. Tökéletes fotópontban reménykedem, ám aSony utódja képtelen a térérzékeltetésre. Nem baj, nyugtatom magam, megyünk majd rajta lefelé is egyszer.**

A tetején mintha másik szigetre pottyantunk volna, új világ kezdődik. Az út mentén

 kabócáktól hangos, zöldellő fenyves, a pártíz méteres erdősávon túl gyanúsan kopár 

semmi. Besétálok, hogy elhiggyem és tényleg csak a nagy semmi.

Döbbenetes érzés, ami a kocsiból kitekintve csak fokozódik. Gyorsan elmaradnak 

a fenyőligetek és helyettük beláthatatlan távolságban a semmiben gyönyörködhetünk.

 Persze imádom, otthagyhatatlan, viszont megörökíthetetlen, visszaadhatatlan.

A végtelenség érzésével kecsegtet.

Arra, oda és még tovább...

Fel, illeszteném a felsorolásba a szót, ám kételkedni kezdek rögtön, 

Chioson hegyet mászni... ilyen hegyeket mászni?

A puszta nagy semmi közepében újra megállunk mégis, ugyanis megpillantom az útról azt,

 aminek a helyét hiába kerestem a neten hetekig. Kopár pusztaságban gyalogolunk érte 

kb. 200 métert. Az átforrósodott föld ontja magából a meleget, vibrál a levegő körülöttünk. 

Szél sincs, ami enyhítené a gyilkot.

Megvan viszont kék meg fehérrel festett hatalmas kőzászló,

emberemnek derékegyengetős, relaxálós,

nyílt terepen, tűző napsütésben 10 percig kibírhatós.

(Ilyen kőzászlókat találni több szigeten is, ezek jelzik az ideólálkodó török légierőnek,

 hogy ez bizony görög föld s az is marad örökkétig, utolsó vérig.)

Hasonló kőrengetegben suhanunk tovább, olykor kicsi, telepített fenyőligetek 

szegélyezik utunkat. Pityos a közel s távol egyetlen települése, megállunk nézelődni. 

 Laknak itt vagy kétszázan, állítólag, ám a falu inkább kihaltnak tűnik. 

Keskeny, árkádos utcácskáin max. kétkerekű járgánnyal férnénk el.

Sok az elhagyott épület: bejárataikra, ablakaikra,

de még az egykori ólajtókra is a régmúltat idéző életképeket festett egy vígabb kedéllyel

 rendelkező valaki. A gazdasszonyos Pityos tornyának melléképületén található.

 

A falu legfőbb nevezetessége egy középkori őrtorony, ami csak vezetéssel, ám ingyenesen látogatható. A tárlatvezető ott tanyázik a torony melletti félig romos házban,  ugrik első szóra. Izgalmas lehet az élete, a vendégkönyvben négy nappal korábbi az utolsó bejegyzés. Beleképzelem magam a helyébe és azonmód megfogalmazódik fejemben a következő lehetséges chiosi átok: 

"Legyél toronyőr Pytiosban!"

Felújítása óta egy külső lépcső vezet eredeti bejáratához, ami hol is lenne,

ha nem az első emelet magasságában. 

A földszint, a második emelet illetve a tetőn lévő kilátó belső lépcsőkön közelíthető meg,

maszk használata természetesen kötelező.

Különösebb nyomokat nem hagy bennünk, a falu liliputi házacskái annál inkább. 

Döbbenet, mekkora helyen képes boldogan megélni az ember. 

A földszint és az emelet együtt jó, ha van 20 négyzetméter.

A falu főterén két kávézó is található, mi az árnyas fák alattit választjuk, ezt,

ugyanis remek az instapíárja.

A fotókon kínáltaktól némileg szerényebb kinézetű, ám valóban élvezetes ízű nemtommit

falatozunk valami kapros, joghurtos krémbe tunkolva. Végül itt is kapunk jutifalit***, távoztunkban Tóni tenyerébe töltött cukkinivirágot nyom a tulajdonos főkukta, csak úgy natúran szalfetta nélkül. 

Élmény az egész, vétek lenne kihagyni.

A falun kívül jut csak eszembe a tornyot lefényképezni, és szerencsére az annál

 impozánsabb lesz, minél inkább távolodunk tőle. Így megállunk egyszer,

kétszer,

háromszor, mire teljesen a távolba vész. 

Innentől megint a kopár hegyek lesznek a főszereplők, ezek egyre csak rémisztenek

 hívogatás helyett. Mögülük végre előbukkan a sziget északkeleti partja é satenger.

Leugrunk Langadára, amiről úgy hírlik, a leggörögösebb hangulatú falu.

Pár pillanatra az a benyomásom, egy mini Pigadiában sétálunk, aztán megyünk is tovább.

Tőle egy ugrásnyira található Agios Isidoros öble ezzel a helyes kis kápolnával.

Picuri félsziget-nyúlványon áll, nézzünk mögé is, 

kell ott még valaminek lennie és tényleg.

Tengerbe nyúló sziklájának legvégén hagymavirágok bontogatják szirmaikat százszámra.

 

Ezer méhecske dünnyögi őket körbe karikába. 

Forduljunk vissza a szárazföld irányába, hisz jobbra,

az OZ bay nevezetű remekül kiépített, minden igényt kielégítő strandon fogunk feredőzni.

Látni kell, itt fürdeni kell, még a parkolóból is hű, de fotogén.

A strandon egyébként nincs senki. De tényleg senki.

A bícsbár sem üzemel, csupán a tenger hullámzását és a kabócákat hallani.

A partszakasz apróköves, a víz gyönyörűen kékül és lassan mélyül, 

kristálytiszta, lágyan fodrozódónak tűnő hullámok ölelnek körül.**** 

Késő délután lesz, mire elindulunk hazafelé a keleti parton.

Daskalopetránál állunk meg utoljára, annál a sziklánál, melyen ücsörögve Homérosz***** verselt,

 szónokolt, tanított, stb. Csak így lehetett, a daskalo = tanár, petra = szikla, naugye?

 Azon kicsit elvitatkozunk, merre fordulva szövegelt a nagy költő, majd hagyom 

meggyőzni  magam, az érv valóban kézenfekvő. A tengert bámulva majd 

háromezer évvel ezelőtt is könnyebben foroghatott az ember nyelve. 

(Lenyeshetnék mögülem az ágakat, mert ott a tenger!)

Itt csak diák lehetek, aki felmondja szépen a bebiflázott leckét

a duplán nevezetes óriási kőről:

mely Kübelé legrégibb ismert szentélye is volt görögföldön.

 

*

Na de odáig eljutni, na az is egy kihívás.

**

Nem jártunk rajta sohasem többé.

***

Chioson majd minden étkezésünk befejezésekor kaptunk ajándékot még 

mielőtt fizettünk volna, általában gyümölcsöt vagy nyalánkságot.

****

Nem látszik, de veszettül fúj a szél, így kimaradok a jóból megint.

*****

Mellesleg itt született. Vagy nem, mert Chioson kívül magáénak mondja őt 

Izmir, Colophon, Ithaca, Pyrgos, Argos és Athén.