Összevarr,

levasal,

összevarr, levasal,

összevarr, levasal,

kirak, vizslat egy napig,

soronként összevarr,

megsárkányosul,

aztán minden darab a helyére kerül,

hogy az egész ismét egy kupac ronggyá lényegüljön.

Ujjé! Már csak félnapi varrás és lesz egy fedlapom!

Az elmúlt évek során

egészen hozzászokott már a férjem ahhoz, hogy a lakás majd minden pontját képes vagyok tanügyi dolgokkal elárasztani. Szombaton összeráncolta mégis kissé az orrát, amikor azon kapott, hogy épp gipszet öntök a nappaliban. Egy napig azért nem lehetett megközelítenie 

az ablakot, mert előtte 28 margarinos kotlában kötött az anyag, két napig meg azért, 

nehogy leverje a radiátorról az immár szilárd, de még nedves korongokat.

Elmélyültünk a suliban az ősmagyarok életében, bot híján ezekre róttunk kés helyett 

csavarral... Előtte azért megrajzoltuk cerkával a mintát.

Temperás arckrémbe mártott zoknival antikoltuk készre a műveket.

Ki gondolta volna, milyen remekül pászolnak a rovásjelek Geronimo Stiltonhoz 

vagy épp a teknőc fölött csókolódzó halacskákhoz? 

Mert a ló, az ugye nem kérdéses...

Még novemberben

rekedtem meg valahol ennél az állapotnál, aki járt erre akkor, az tudja is miért... 

Nos, bár problémám a következő héten megoldódott, a torony mégsem 

akart az elvárt rohamtempóban növekedni.

Ma végre kiszabódott az összes aprócska,

kicsi, közepes és nagy, valami 700 darab miszlik.

Alakul már valamiféle rend, a jutalomfalatkás tányér pedig üresedik.

Szükségeltetik is némi kalória, hogy az agyam azzal legyen elfoglalva és ne akarjon 

hirtelen megbomlani, mert most jön a lehető legunalmasabb egy óra, a párosítás ideje. 

Túl sok ráció nincs benne, mindegyik négyzetecskét mindegyikkel pászítom, 

aztán hogy milyen hibrid születik az aktusból, csupán a véletlenen múlik. 

Szerencsés esetben szépérzékem dicsérhető.