Konyhaajtónk

a jelenlegi, azaz 2020. december 29-i állapotában.

Akár hendimédi a gyönyörűség, akár gépinyomott bóti, egyformán kedves mindegyik.

Ugyanazt az üzenetet hordozzák, még ha más szavakkal is. Kísér a múltam.*

Majdnem mindegyiken ott a fenyő, így aztán mégsincs hiányérzetem, hogy idén 

csak laposfenyőnk lett,* ami bizonyos szögből úgy tűnik, mintha falra mászna.

 

Erre nem fér fel a komplett gyűjtemény, viszont remekül mutat a piros + fehér a zöldön.

A Zünnep másnapján aztán beleültem a fotölybe és kinyitottam Adobozt.

Elhűlve tapasztaltam, hogy még annál is telébb van, mint amire számítottam.**

Életem lapjai, avagy csordultig telve a szeretetbefőttem.

💗

Nálunk a karácsony: fa, ajtó, miketten.

Idén rekordot döntöttünk, ama bizonyos ajtó ötször öltözött át:

    

áprilisban, júliusban, szeptemberben, novemberben és lásd föntebb decemberben.

*

Kísér a múltam, a pesti tanító nénis múltam. 

Kísért a múltam.

**

Miután hosszas tanulmányozás után sem tudtam eldönteni, hogy egy kivágásra termelt

 fenyőnek vagy egy műfenyőnek nagyobb a karbonlábnyoma, elővettem a dobozból 

a kb. 20 éves girlandot és egy lécre drótozva ezt a formát alakítottam ki.

Szerintem győztem. Ökotudatosabb csak akkor lettem volna, ha töves fenyőt veszünk, 

de  azt hová ültetjük? Suttyomban valami parkba vagy erdőbe? Elképzelem, 

ahogy más lopakodó ökogerillákkal futunk össze hajnalban... majd, egyszer...

**

Szerencsére ki tudtam belőle venni 3 karácsonyi és 5 húsvéti, általam készített*** 

duplán létező lapot, azok helyére beférnek IDÉN az újak, de mi lesz jövőre?

***

Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy ugye azért készítek képeslapot, 

mert így olcsóbb, mintha boltban venném?

😷

Már épp

össze akartam szedni az asztalra válogatott anyagokat, 

hogy idén mégsem varrok képeslapokat, amikor kipillantottam az ablakon 

és megláttam a postaládában egy fehér borítékot.*

Kirohantam és közben vagy tízszer elmondtam magamban,

csakazlegyencsakazlegyencsakazlegyen, 

aztán sóhajtottam egy mélyet örömömben. 

A borítékot felbontatlanul a komódra tettem, majd szépen visszasimogattam az anyagokat

 az asztalra és kiszabtam 11 fenyőfát, 11 háttérkéket és 1 hosszú fehér csíkot. 

Mi mást tehetnék? Én vagyok én.

(Meg mert közben rémjól szórakoztam.)

Ezek** pedig az ablakon bekíváncsiskodók:

"Tessék mondani, lehetnék a karácsonyfátok?"

Velük kívánom Nektek a lehető legteljesebb karácsonyt!

Vigyázzatok magatokra és egymásra, amennyire csak lehet.

*

2020. dec. 16-án.

**

Félkészen a vasalódeszkán. Idén több fotóm nincs róluk, mire eszembe jutott, már belezártam kilencet a borítékjába. Egy az enyém és van egy kósza, aki gazdára vár. 

Szívesen elcserélném valakivel, akinek szintén megmaradt egy saját készítésű lapja.

A korábbi évek képeslapjait itt találjátok.

A konyhaajtóval majd jövök.

Nálunk a karácsony

Vége már a karácsonynak, de nem nálunk. Nálunk addig tart, míg el nem kezdődik az iskola.

Az idén jövőre január 6-ra esik, tehát karácsonytalanítani 

éppen vízkeresztkor fogunk itthon meg suliban. 

Nem írtam volna újabb bejegyzést, tán meg sem mutatom a fánkat, ha...

Ha hűséges olvasóm, egybizonyos Éva nem ír nekem kommentet, 

miszernit mennyire fura, hogy ismeretlen ismerősként, időről időre ajtóm dísze lehet.*

😊

Ezen vagy valami hasonlón eltűnődtem én is. 

Vajon hány ember, hány család polcára, karácsonyfájára kerülök ki ilyenkor? 

Jó, persze, hogy nem én, hanem az általam illetve hathatós 

segítségemmel készült karácsonyi aprócska meglepi. 

És amikor előkerül, vajon gondolnak rám akkor szeretettel? 

Mert ha kiteszik a helyére, másként nem is lehet, tudom én ezt magamról. 

Magamról, ahogy díszítem a fánkat: rakosgatom a díszeket a helyükre 

és sorolom közben a neveket mosolyogva.*

Tóni unja... a nevek neki nem sokat mondanak.

😁

Sok-sok ember(ké)nek van már helye a fánkon, ami sosem volt még ekkora*.

Idén is jöttek hozzám díszek*, azok szokás szerint az ajtóra kerültek, 

jövőre mennek a fára, ahogy Éva angyalkája is majd a madarai mellé*.

Két éve van egy kedves betlehemem is, természetesen szívmagasságba került, 

Emese, Laja és Anti bácsi társaságába, egészen közel Mesochorihoz. 

Égi meg föld(rajz)i távolságok itten nem működnek.*

Szóval jó nekem*. 

Jó nekem, mert gondolnak rám is, ebben egészen bizonyos vagyok.

Egész polcom van például Beánál, küldte a képet*

(ahogy neki ezt én),

és az előző osztályomból is fontosnak tartotta két három anyuka, 

hogy viszontlássam a tavaly készült angyalkáinkat.*

  

Titkos vágyam teljesült e fotók által*,

mosolyom nem lehetne szélesebb, őszintébb és elégedettebb ennél*.

Köszönöm.

És köszönöm Nektek is, mert beugrotok hozzám olykor-olykor.

(Velem gondolni.)*

(Nincs két karifánk. Egy 86 centis látogató miatt csukható ajtó mögé telepítettük ma.*)

😉

Ja, de, van két karifám

vagyis négy.

*

Ahogy Chaplin mondta: "Az emberek arcára mosolyt fakasztani, 

szemükbe könnyet csalni a legnagyszerűbb dolog a világon."

A képeslaphoz

tartozik egy konyhaajtó is, ami idén négyszer öltözött át. 

Leolvasható róluk szinte az egész évünk.

Az első félév tanítói munkásságomról* és az étcsokik** 

iránt érzett olthatatlan szenvedélyemről szólt.

Nyár végére hegyekkel, völgyekkel lett tele***.

Aztán jöttek a szép őszi napok emlékei, 

hogy a decemberivel záruljon az ajtógyűjtemény****.

Ajtók... történetek... számtalan meg nem írt bejegyzés...

*

Hahaha, bruhaha.

**

Tulajdonképpen a csomagolásuk izgat, az is!

***

Végül voltak benne hegyek, túrák, kövek, kakukkfüvek, kulináris élvezetek, napkelte és -lemente, sziget, víz hullámzásának hangja, nyári zápornak köszönhetőn csuromvizesség és összességében ugyanannyi, de nagyon hiányzott az a görögi 10 éjszaka.  Jövőre nem marad ki.

****

A konyhaajtózás 2011-ben így kezdődött,

akkor annak ez lett az eredménye.

2012.   2013.   2015.   2016/1.  2016/2.   2017.   2018.

A Zangyalok pedig

egész decemberben körülöttem röpködtek oly erővel, hogy alig győztem kapkodni a fejem. Egyszer még a szárnyuk suhogását is hallottam.

Nem volt hát kérdéses, hogy idén azokat varrok a képeslapokra. 

Velük, tíz, cseppet szomorú szemű, múmiangyalkámmal 
kívánok mindenkinek fényességes karácsonyt.

És örvendhetnek máma este mindenfelé a Zangyalok.

Márpedig

a karácsony nekem örökkétig

 

piros meg fehér marad.

 

A szifnoszívekből leesett mellékszívecsek elég jól mutatnak a tavaly zsákmányolt százforintos* ósanfácskán, melyre az iskolai vásár forgatagából 300 pénzért megszabadított manólányka** vigyáz***.

*

Mert akkor hiányzott neki kettő lába.

**

Nem kellett ő senkinek, bámult rám kétségbeesetten.

Bezzeg azóta milyen kiegyensúlyozott!

***

Plussz a tavalyi csillagunk, amit a suliban készítettünk a zanyáknakapáknak.

Karácsony

előtt nem voltam valami jól. Komoly válságban voltam/vagyok pedamókusilag, ám
problémáim tömkelege nem idevaló. Lehet, új blogot nyitok "Egy tanító keservei" címen.*

No, a lényeg a lényeg most... A szokásos képeslapos ajtónk, ami idén háromszor váltott

kinézetet. Az első képet nem találom**, csokipapírok-belépők kombó volt azon, mint úgy

általában az évnek adott szakaszában mindig. Amikor hazajöttünk a nyaralásról 

és nekifogtam annak a neverendig Sifnosztorinak, akkor ilyenre váltottam. 

És természetesen december harmadik hetében kezdett épülni ez.

Idén is akad köztük kézműves lap, csupa új ötlet és szépség. A többség "sima, bóti". 
Az öröm mindegyik esetében ugyanaz: a felfedezésé a postaládában majd a rácsodálkozásé,
hogy ő is írt, végül az olvasásé, majd a rátekintgetésé, most is, ahogy a kanapén ülök
és írom ezt a bejegyzést. Kedves sorok, pár személyes üzenet. 

Nincsen is másra szükségem,  csak a láthatatlan kapocsra, ami nem a kötelesség. 

Idén van köztük egy nagyon különös lap. Külsejére egy negyedikes kislány rajzolt madarat, 
belsejére az anyukája nyomtatott a madárról mesét. Nekem, ...

Mélyen érintett nagyon, éppen mélységesen mély gyötrelmeim közepén.

Azóta picit könnyebben vagyok.***

Azért elolvasom majd újra és újra és újra.

Köszönöm!

* Avagy mesék/történetek a mai közoktatásból?

** Lásd alant, meglett. 

*** Másodszor még nem mertem elolvasni.

  

Konyhaajtó 2018.

Hosszú-hosszú évek

hagyományát törtem meg azzal, hogy idén nem készítettem egyetlen képeslapot sem.*

Nem ám azért, mert nem jutott rá időm s nem azért, mert elment volna a kedvem 

esetleg kifogytam az ötletekből. Á, dehogy!

A készülődés júliusban kezdődött, valamikor Szerbia északi részén, 

az akkor még véget nem érő utazás "kínjait" enyhítendőn kezdtem varricskálni.

Az odaúton már nem is tudom, hány született, de az első négy biztosan az volt, 

aminek a közepébe a két szatyorból megmaradt négy pici darab kéziszőttes került. **

Az Agnanti teraszán született még néhány, 

így lettek pontban tizenketten***, teljesen véletlenül.

Kettő a szigeten maradt, egy pedig nálam, a többi borítékba került 

s utazott szívemnek kedves emberekhez.

 

Képeslap helyett, szeretettel.

*

Csak a Jóisten a megmondhatója, mióta szórakozom ezzel decemberben...  Gondoltam magamban, 

ki a csuda tudná nekem ezt megmondani, aztán jött egy válaszlap valaki számomra 

nagyon kedves személytől,  aki a gondolatban feltett kérdésemre a lapja utóiratában válaszolt: 

ő 2000-ben kapta tőlem az első ilyen lapot.

Láthatatlan és végtelen hosszú cérna, ami összefűz vele.

**

Az akasztók meg a bojtok is annak a rojtjaiból lettek, persze...

***

A képről egy hiányzik, az Juciból került borítékba.

Az volt

már, hogy sétálsz a behavazott erdőben,

bámészkodol a jelzések láthatatlansága okán

és akkor, mintegy váratlanul elibéd toppan egy valóságos, feldíszített karácsonyfa?

Ez idei karácsonyunk utolsó fája,

 amivel lassacskán el is köszönhetek ettől a manóházikós,

 

nigellaízű,

 

forraltborillatú,

 

harmadikbés,

lélekmelengetős,

végül a betlehemekkel teljessé váló

2017-es karácsonytól.