Karácsony

előtt nem voltam valami jól. Komoly válságban voltam/vagyok pedamókusilag, ám
problémáim tömkelege nem idevaló. Lehet, új blogot nyitok "Egy tanító keservei" címen.*

No, a lényeg a lényeg most... A szokásos képeslapos ajtónk, ami idén háromszor váltott

kinézetet. Az első képet nem találom**, csokipapírok-belépők kombó volt azon, mint úgy

általában az évnek adott szakaszában mindig. Amikor hazajöttünk a nyaralásról 

és nekifogtam annak a neverendig Sifnosztorinak, akkor ilyenre váltottam. 

És természetesen december harmadik hetében kezdett épülni ez.

Idén is akad köztük kézműves lap, csupa új ötlet és szépség. A többség "sima, bóti". 
Az öröm mindegyik esetében ugyanaz: a felfedezésé a postaládában majd a rácsodálkozásé,
hogy ő is írt, végül az olvasásé, majd a rátekintgetésé, most is, ahogy a kanapén ülök
és írom ezt a bejegyzést. Kedves sorok, pár személyes üzenet. 

Nincsen is másra szükségem,  csak a láthatatlan kapocsra, ami nem a kötelesség. 

Idén van köztük egy nagyon különös lap. Külsejére egy negyedikes kislány rajzolt madarat, 
belsejére az anyukája nyomtatott a madárról mesét. Nekem, ...

Mélyen érintett nagyon, éppen mélységesen mély gyötrelmeim közepén.

Azóta picit könnyebben vagyok.***

Azért elolvasom majd újra és újra és újra.

Köszönöm!

* Avagy mesék/történetek a mai közoktatásból?

** Lásd alant, meglett. 

*** Másodszor még nem mertem elolvasni.

  

Konyhaajtó 2018.