Látom a feketerigók hangos kergetőzését, a cinegék, vörösbegyek,
kenderikék egyre vidámabb röptét és kerekedő begyét.
kenderikék egyre vidámabb röptét és kerekedő begyét.
A szikrázó napsütés a Pilisbe* csalogat, öt hónapja jártunk ott utoljára.
Ott folytatjuk, ahol szeptemberben félbehagytuk: akkor az Ördög-toronynál
meg a Kis-Szénásokon ücsörögtünk csöppet, most a Disznófőhöz tartunk.
Piliscsabán a Kálvária utca végén parkolunk, domboldalának fenyőit újra megcsodálom.
Átvágunk a lőtéren, ahol már nyoma sincs a Sorstalanság díszletbarakkjainak.
A végében zárt kapu mellett
a mászást könnyítő átjáró.
Pár 100 méter után újabb kapu jön, rajta egy csavar rögzíti a láncot.
Jelzetlen az út kaputól kapuig, valami erdészeti összekötő lehet.
Pont ezért szép, és mert csendes és nyugalmas.
Az avarban új élet ígérete: csírázni készül a makk.
A következő létra visszavezet oda, ahonnan az előbb kicsavaroztuk magunkat.
Innen egyenes út vezet a Disznófőhöz, állítja a férjem, de azt nem mondja,
amit csak most látok a GeoMap-on, hogy az (idézem) "nehezen járható vadcsapás".
Hát persze. Tudhattam volna.
Komoly ásatások nyomai mindenütt, a hely** a feltárókról kapta nevét.
Tölgyerdőben makk egy szem sem...
Aggasztó kissé.
A meghalásnak nem a legkellemesebb módja a vadkan(ok) általi felkoncolás.
Valaki nagyon éhes itt és az a valaki sokan van...
A távolból röfögést hallok, hallucinációmra Tóni kucugással még ráerősít.
Elterelésül manóügyekbe bonyolódom, ez a medencéje
az itt lakónak, nézd, még rámpa is vezet a kuckójához.
Régóta nem járt erre senki, az őszi avar elfedi az ösvényt.
Bóklászunk a fény után, amerre a hegy emelkedik,
ahol a kidőlt fákat szú rágja pókosra.
Egyórás séta után ott van előttünk az, amiért jöttünk, nagytotálban.
Szemben, ahol a fenyők magasodnak, állítólag az a Disznófő legmagasabb pontja.
A gerincen futó utacskán továbbhaladva még kedvesebb a kép, jobbra a szelekkel,
viharokkal dacoló fácska még alszik magányosan.
Emitt, az erdő tetején
már színesednek a gallyak, éled a természet.
Ébredek én is, remekül érzem magam, ezeken a hepehupákon csak a zergék járnak meg mi.
A mészkő morzsaléka Kimolát juttatja eszembe,
ez a partoldal a halasi homokbuckákra emlékeztet
a csúcson, a fenyők fölött csak a szél fütyül.
Itthon vagyok, ragyog a nap ránk,
hajlandó vagyok elfeledni a vadcsapást.
385 méterről bámulunk lefelé.
Valahol alattunk van a jelzett út, amin visszamegyünk némi kerülővel,
előtte ugyan megállít a hegy legszebb oldala
a legkedvencebb színeimmel.
Kis kóválygás után rátérünk a járt útra,
majd az ember által összekaszabolt fák irányítanak előre a kék jelzésen.
Legalább a koronájuk égi kékbe kapaszkodik.
A vízmosás fölött kidőlt fa,
rajta az ősz gombamúmiái ácsorognak rendületlenül.
Emitt már nyílnak az első hóvirágok, apró szirmaik épp csak elváltak egymástól.
Tulajdonképpen ezért akartam idejönni, a tavasz törékeny hírnökeiért.
"Megkaptad a jelet, mehetsz."
Az út*** a Bükkös-árkon, majd a Kőris-völgyön keresztül végképp hazafelé vezet.
A vaddisznók elmaradnak mögülem****,
de csak azért, mert ezen az átjárón képtelenek átnyargalni a csülkeikkel.
*
Akarom mondani, a Budai-hegység legszélébe.
Az Kálvária utca túloldala a Pilishez, ez a fele a Budai-hegységhez tartozik.
Az Kálvária utca túloldala a Pilishez, ez a fele a Budai-hegységhez tartozik.
**
Hegy, de csak nálunk...
Hegy, de csak nálunk...
***
Összességében valami 9 kilométer lehetett
2020. február 16-án, vasárnap.
****
Bezzeg, ha idejében ki vagyok oktatva vadkanügyileg,
akkor még meg is interjúvolom a felém kocogó agyarast,
mint a kék kabátos néni.
Hm... vajon miről diskurálhatnak?
****
Bezzeg, ha idejében ki vagyok oktatva vadkanügyileg,
akkor még meg is interjúvolom a felém kocogó agyarast,
mint a kék kabátos néni.
Hm... vajon miről diskurálhatnak?