2020. február 21., péntek

Tavaszodik, nem csak hiszem

Látom a feketerigók hangos kergetőzését, a cinegék, vörösbegyek, 
kenderikék egyre vidámabb röptét és kerekedő begyét.

A szikrázó napsütés a Pilisbe* csalogat, öt hónapja jártunk ott utoljára.

Ott folytatjuk, ahol szeptemberben félbehagytuk: akkor az Ördög-toronynál 
meg a Kis-Szénásokon ücsörögtünk csöppet, most a Disznófőhöz tartunk. 

Piliscsabán a Kálvária utca végén parkolunk, domboldalának fenyőit újra megcsodálom.


Átvágunk a lőtéren, ahol már nyoma sincs a Sorstalanság díszletbarakkjainak. 
A végében zárt kapu mellett 


 a mászást könnyítő átjáró.


Pár 100 méter után újabb kapu jön, rajta egy csavar rögzíti a láncot.


Jelzetlen az út kaputól kapuig, valami erdészeti összekötő lehet.
Pont ezért szép, és mert csendes és nyugalmas.


Az avarban új élet ígérete: csírázni készül a makk.


A következő létra visszavezet oda, ahonnan az előbb kicsavaroztuk magunkat.


Innen egyenes út vezet a Disznófőhöz, állítja a férjem, de azt nem mondja, 
amit csak most látok a GeoMap-on, hogy az (idézem) "nehezen járható vadcsapás".

Hát persze. Tudhattam volna.

Komoly ásatások nyomai mindenütt, a hely** a feltárókról kapta nevét. 


Tölgyerdőben makk egy szem sem...

Aggasztó kissé. 
A meghalásnak nem a legkellemesebb módja a vadkan(ok) általi felkoncolás.

Valaki nagyon éhes itt és az a valaki sokan van...


A távolból röfögést hallok, hallucinációmra Tóni kucugással még ráerősít. 

Szinte pánikolok!

Elterelésül manóügyekbe bonyolódom, ez a medencéje


az itt lakónak, nézd, még rámpa is vezet a kuckójához.
  

Régóta nem járt erre senki, az őszi avar elfedi az ösvényt. 
Bóklászunk a fény után, amerre a hegy emelkedik,


ahol a kidőlt fákat szú rágja pókosra.


Egyórás séta után ott van előttünk az, amiért jöttünk, nagytotálban.


Szemben, ahol a fenyők magasodnak, állítólag az a Disznófő legmagasabb pontja. 


A gerincen futó utacskán továbbhaladva még kedvesebb a kép, jobbra a szelekkel,


viharokkal dacoló fácska még alszik magányosan.


Emitt, az erdő tetején 


már színesednek a gallyak, éled a természet.


Ébredek én is, remekül érzem magam, ezeken a hepehupákon csak a zergék járnak meg mi.


A mészkő morzsaléka Kimolát juttatja eszembe, 


ez a partoldal a halasi homokbuckákra emlékeztet


a csúcson, a fenyők fölött csak a szél fütyül.

 

Itthon vagyok, ragyog a nap ránk, 
hajlandó vagyok elfeledni a vadcsapást.


385 méterről bámulunk lefelé. 
Valahol alattunk van a jelzett út, amin visszamegyünk némi kerülővel,


előtte ugyan megállít a hegy legszebb oldala


a legkedvencebb színeimmel.


Kis kóválygás után rátérünk a járt útra,


majd az ember által összekaszabolt fák irányítanak előre a kék jelzésen.


Legalább a koronájuk égi kékbe kapaszkodik.


A vízmosás fölött kidőlt fa, 


rajta az ősz gombamúmiái ácsorognak rendületlenül.


Emitt már nyílnak az első hóvirágok, apró szirmaik épp csak elváltak egymástól.

 

Tulajdonképpen ezért akartam idejönni, a tavasz törékeny hírnökeiért.

"Megkaptad a jelet, mehetsz."

Az út*** a Bükkös-árkon, majd a Kőris-völgyön keresztül végképp hazafelé vezet.



 A vaddisznók elmaradnak mögülem****,


de csak azért, mert ezen az átjárón képtelenek átnyargalni a csülkeikkel.

*
Akarom mondani, a Budai-hegység legszélébe.
Az Kálvária utca túloldala a Pilishez, ez a fele a Budai-hegységhez tartozik.

**
Hegy, de csak nálunk...

***
Összességében valami 9 kilométer lehetett 
2020. február 16-án, vasárnap.

****
Bezzeg, ha idejében ki vagyok oktatva vadkanügyileg,
akkor még meg is interjúvolom a felém kocogó agyarast,
mint a kék kabátos néni.
Hm... vajon miről diskurálhatnak?

2020. február 14., péntek

Valamikor

réges régen, a nem oly messzi kisvárosban élt egy lehányzó. Ez a lehányzó végtelen nagy
 örömét lelte nem csak a könyvek olvasásában, hanem azoknak birtoklásában, ezáltal 
beszerzett két jókora polcot, amit aztán dugig, sőt, azon is túl megtöltött 
mindenféle fontos és számára egyáltalán nem fontos lapoznivalókkal*. 

Aztán annak a lehányzónak az  élete gyökeres fordulatot vett, mivel megtalálta életjének 
a párját s mindazonáltal annak új értelmét. Fogta a két könyvespolcot és a töméntelen mennyiségű
könyvet és új otthonába költöztette mindet. Csakhogy az ember is hozott magával 
néhány kemény- és puhafedelest, ezáltal a két polcok kicsinynek bizonyultak kettejüknek... 

Valami ilyesmi lehetne az újabb mese eleje, de rögtön beugrik az a kép is, 
amikor az egykori  gázgyári lakótelep  egyik padján megpillantok egy művészeti albumot. 
Van vagy ötkilós, olyat az ember el nem veszít véletlen, esetleg csak szántszándékkal. 

Másnak az örömére.**

Ott a szög tehát, a gondolat szöge...

Tehát kinőttük a polcokat és hiába vettünk újabb behemótot és hiába tárolunk a lakás 
szinte bármely szögletében könyveket, újra és újra tarthatatlanná válik az állapot.*** 

Nem segít más, csak, ha időnként szanálok. 

Jaj, könyvet selejtezni nehezebb, mint ruhát. Mert itt nem segít az a kérdés, hogy 
pozitív érzelmek fűznek-e hozzá? Mert ha véletlen nem, akkor tutira találok benne 
valamit, amitől mégis ragaszkodni kezdek az egyébként közömböshöz... 

Két évvel ezelőtt volt egy komolyabb selejtezésem****, azóta kínosan ügyelek az új rendre:

HA JÖN EGY KÖNYV, MENNIE IS KELL EGYNEK!

De hogyan szabaduljunk meg tőle?

Elveszítjük szántszándékkal.

Került közülük több is mindenféle kilátókba,


maradt villanypózna "polcán",


a szerencsésebbje utcai könyvtárakban kapott helyet:
selmecbányai utcasarkin,


vagy lévai közparkiban,


illetve a surányi könyvmegállósban, ami az egyik


és Kimoloszon, a kasztrósban, ami ugye a másik kedvencben.


Zalaszántón közvetlen a sztúpa mellett van a jó kis könyvrejtek,


a lékai vár lovagtermének falában is hagytunk egy kétkötetest 


és természetesen mindenféle szobákban szintén marad egy-egy.


A többiről, pláne a Szent Erzsébet szoknyája alá rejtettről nincs képem beszélni.

😶

Apropó... február 14. van, a Nemzetközi Könyvajándékozás Napja.

*
Merakönyvalegjobb társ, akarom mondani, barát.

**
Persze, hogy itt van a polcon... még...

***
És pláne fölösleges, mert a Kindle...

****
Azzal raktam tele Halason az egykori újságosbódé két polcát. 


2020. február 3., hétfő

Az előző dobozomról

rögtön eszembe jutott egy másik, amit szintén egy kisnagyfiútól kaptam, 
a nem oly távoli múltamban. Amikor megajándékozott vele, még alsós volt, 
ám másnaptól felsősnek mondhatta magát.

Íme a doboz, amit saját kezeivel díszített kívül és belül, 
beléje pedig mellékelt 5 tábla étcsokit,


ám azt már kiettük belőle.


Nos, ezt bizony nem nézegettem túl sokáig, mert rögvest tudtam, mi lesz a sorsa: 
mit, akarom mondani, kit tartok majd benne.

A tanév végi bazáron potom 400 pénzért került hozzám egy aprócska babácska.
Persze nem az akkori arca, hanem a majdaninak a lehetősége ragadott meg.

 

Vacakoltam vele, míg bele mertem törölni az első körömlakk-lemosós pamaccsal a fülébe, 
aztán egyre határozottabb mozdulatokkal az arcába. Hamarosan fületlen lett és szemetlen,


majd átmenetileg színes ceruzákkal kapott új tekintetet, ajkakat, szeplőket meg 
egy fehér rucit, amitől másnap kénytelen voltam megszabadítani a hölgyikét.

 

Szárnyakra áhítozott ugyanis, ám egy ilyen bokáig érő hacukában képtelenség röpködni.


A dobozban most ő lakik.


Molly, aki


a medvetündérek közé született; vastag szőrcsuhában járta a rengeteget. Ormótlan, 
nehéz bakancsaival hiába kerülgette az erdő apró lakóit, legnagyobb igyekezete 
ellenére eltiport csigát, virágot és bogárt. 

Így kezdődik a meséje*, mert azt is kapott tőlem az új identitása mellé.


Jelenleg ugyanis a galagonyalepkéskedik. 
Azért meghagytam a bakancsát, hátha visszakívánja valamikori életét.

*
A meséjét ugyan ide le nem írom, mert az olyan nagyon szomorú...  Tánesetleg idetéved valami illetékes/telen, elolvassa és akkor hozzám többé nem akar íratni senki gyereket. 
Kac-kac...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...