Tavaszodik, nem csak hiszem

Látom a feketerigók hangos kergetőzését, a cinegék, vörösbegyek, 
kenderikék egyre vidámabb röptét és kerekedő begyét.

A szikrázó napsütés a Pilisbe* csalogat, öt hónapja jártunk ott utoljára.

Ott folytatjuk, ahol szeptemberben félbehagytuk: akkor az Ördög-toronynál 

meg a Kis-Szénásokon ücsörögtünk csöppet, most a Disznófőhöz tartunk. 

Piliscsabán a Kálvária utca végén parkolunk, domboldalának fenyőit újra megcsodálom.

Átvágunk a lőtéren, ahol már nyoma sincs a Sorstalanság díszletbarakkjainak. 

A végében zárt kapu mellett 

 a mászást könnyítő átjáró.

Pár 100 méter után újabb kapu jön, rajta egy csavar rögzíti a láncot.

Jelzetlen az út kaputól kapuig, valami erdészeti összekötő lehet.

Pont ezért szép, és mert csendes és nyugalmas.

Az avarban új élet ígérete: csírázni készül a makk.

A következő létra visszavezet oda, ahonnan az előbb kicsavaroztuk magunkat.

Innen egyenes út vezet a Disznófőhöz, állítja a férjem, de azt nem mondja, 

amit csak most látok a GeoMap-on, hogy az (idézem) "nehezen járható vadcsapás".

Hát persze. Tudhattam volna.

Komoly ásatások nyomai mindenütt, a hely** a feltárókról kapta nevét. 

Tölgyerdőben makk egy szem sem...

Aggasztó kissé. 

A meghalásnak nem a legkellemesebb módja a vadkan(ok) általi felkoncolás.

Valaki nagyon éhes itt és az a valaki sokan van...

A távolból röfögést hallok, hallucinációmra Tóni kucugással még ráerősít. 

Szinte pánikolok!

Elterelésül manóügyekbe bonyolódom, ez a medencéje

az itt lakónak, nézd, még rámpa is vezet a kuckójához.

  

Régóta nem járt erre senki, az őszi avar elfedi az ösvényt. 

Bóklászunk a fény után, amerre a hegy emelkedik,

ahol a kidőlt fákat szú rágja pókosra.

Egyórás séta után ott van előttünk az, amiért jöttünk, nagytotálban.

Szemben, ahol a fenyők magasodnak, állítólag az a Disznófő legmagasabb pontja. 

A gerincen futó utacskán továbbhaladva még kedvesebb a kép, jobbra a szelekkel,

viharokkal dacoló fácska még alszik magányosan.

Emitt, az erdő tetején 

már színesednek a gallyak, éled a természet.

Ébredek én is, remekül érzem magam, ezeken a hepehupákon csak a zergék járnak meg mi.

A mészkő morzsaléka Kimolát juttatja eszembe, 

ez a partoldal a halasi homokbuckákra emlékeztet

a csúcson, a fenyők fölött csak a szél fütyül.

 

Itthon vagyok, ragyog a nap ránk, 

hajlandó vagyok elfeledni a vadcsapást.

385 méterről bámulunk lefelé. 

Valahol alattunk van a jelzett út, amin visszamegyünk némi kerülővel,

előtte ugyan megállít a hegy legszebb oldala

a legkedvencebb színeimmel.

Kis kóválygás után rátérünk a járt útra,

majd az ember által összekaszabolt fák irányítanak előre a kék jelzésen.

Legalább a koronájuk égi kékbe kapaszkodik.

A vízmosás fölött kidőlt fa, 

rajta az ősz gombamúmiái ácsorognak rendületlenül.

Emitt már nyílnak az első hóvirágok, apró szirmaik épp csak elváltak egymástól.

 

Tulajdonképpen ezért akartam idejönni, a tavasz törékeny hírnökeiért.

"Megkaptad a jelet, mehetsz."

Az út*** a Bükkös-árkon, majd a Kőris-völgyön keresztül végképp hazafelé vezet.

 A vaddisznók elmaradnak mögülem****,

de csak azért, mert ezen az átjárón képtelenek átnyargalni a csülkeikkel.

*

Akarom mondani, a Budai-hegység legszélébe.
Az Kálvária utca túloldala a Pilishez, ez a fele a Budai-hegységhez tartozik.

**
Hegy, de csak nálunk...

***

Összességében valami 9 kilométer lehetett 

2020. február 16-án, vasárnap.

****
Bezzeg, ha idejében ki vagyok oktatva vadkanügyileg,
akkor még meg is interjúvolom a felém kocogó agyarast,
mint a kék kabátos néni.
Hm... vajon miről diskurálhatnak?

Valamikor

réges régen, a nem oly messzi kisvárosban élt egy lehányzó. Ez a lehányzó végtelen nagy

 örömét lelte nem csak a könyvek olvasásában, hanem azoknak birtoklásában, ezáltal 

beszerzett két jókora polcot, amit aztán dugig, sőt, azon is túl megtöltött 

mindenféle fontos és számára egyáltalán nem fontos lapoznivalókkal*. 

Aztán annak a lehányzónak az  élete gyökeres fordulatot vett, mivel megtalálta életjének 

a párját s mindazonáltal annak új értelmét. Fogta a két könyvespolcot és a töméntelen mennyiségű
könyvet és új otthonába költöztette mindet. Csakhogy az ember is hozott magával 

néhány kemény- és puhafedelest, ezáltal a két polcok kicsinynek bizonyultak kettejüknek... 

Valami ilyesmi lehetne az újabb mese eleje, de rögtön beugrik az a kép is, 

amikor az egykori  gázgyári lakótelep  egyik padján megpillantok egy művészeti albumot. 

Van vagy ötkilós, olyat az ember el nem veszít véletlen, esetleg csak szántszándékkal. 

Másnak az örömére.**

Ott a szög tehát, a gondolat szöge...

Tehát kinőttük a polcokat és hiába vettünk újabb behemótot és hiába tárolunk a lakás 
szinte bármely szögletében könyveket, újra és újra tarthatatlanná válik az állapot.*** 

Nem segít más, csak, ha időnként szanálok. 

Jaj, könyvet selejtezni nehezebb, mint ruhát. Mert itt nem segít az a kérdés, hogy 

pozitív érzelmek fűznek-e hozzá? Mert ha véletlen nem, akkor tutira találok benne 

valamit, amitől mégis ragaszkodni kezdek az egyébként közömböshöz... 

Két évvel ezelőtt volt egy komolyabb selejtezésem****, azóta kínosan ügyelek az új rendre:

HA JÖN EGY KÖNYV, MENNIE IS KELL EGYNEK!

De hogyan szabaduljunk meg tőle?

Elveszítjük szántszándékkal.

Került közülük több is mindenféle kilátókba,

maradt villanypózna "polcán",

a szerencsésebbje utcai könyvtárakban kapott helyet:
selmecbányai utcasarkin,

vagy lévai közparkiban,

illetve a surányi könyvmegállósban, ami az egyik

és Kimoloszon, a kasztrósban, ami ugye a másik kedvencben.

Zalaszántón közvetlen a sztúpa mellett van a jó kis könyvrejtek,

a lékai vár lovagtermének falában is hagytunk egy kétkötetest 

és természetesen mindenféle szobákban szintén marad egy-egy.

A többiről, pláne a Szent Erzsébet szoknyája alá rejtettről nincs képem beszélni.

😶

Apropó... február 14. van, a Nemzetközi Könyvajándékozás Napja.

*

Merakönyvalegjobb társ, akarom mondani, barát.

**

Persze, hogy itt van a polcon... még...

***

És pláne fölösleges, mert a Kindle...

****

Azzal raktam tele Halason az egykori újságosbódé két polcát. 

Az előző dobozomról

rögtön eszembe jutott egy másik, amit szintén egy kisnagyfiútól kaptam, 

a nem oly távoli múltamban. Amikor megajándékozott vele, még alsós volt, 

ám másnaptól felsősnek mondhatta magát.

Íme a doboz, amit saját kezeivel díszített kívül és belül, 

beléje pedig mellékelt 5 tábla étcsokit,

ám azt már kiettük belőle.

Nos, ezt bizony nem nézegettem túl sokáig, mert rögvest tudtam, mi lesz a sorsa: 

mit, akarom mondani, kit tartok majd benne.

A tanév végi bazáron potom 400 pénzért került hozzám egy aprócska babácska.

Persze nem az akkori arca, hanem a majdaninak a lehetősége ragadott meg.

 

Vacakoltam vele, míg bele mertem törölni az első körömlakk-lemosós pamaccsal a fülébe, 

aztán egyre határozottabb mozdulatokkal az arcába. Hamarosan fületlen lett és szemetlen,

majd átmenetileg színes ceruzákkal kapott új tekintetet, ajkakat, szeplőket meg 

egy fehér rucit, amitől másnap kénytelen voltam megszabadítani a hölgyikét.

 

Szárnyakra áhítozott ugyanis, ám egy ilyen bokáig érő hacukában képtelenség röpködni.

A dobozban most ő lakik.

Molly, aki

a medvetündérek közé született; vastag szőrcsuhában járta a rengeteget. Ormótlan, 

nehéz bakancsaival hiába kerülgette az erdő apró lakóit, legnagyobb igyekezete 

ellenére eltiport csigát, virágot és bogárt. 

Így kezdődik a meséje*, mert azt is kapott tőlem az új identitása mellé.

Jelenleg ugyanis a galagonyalepkéskedik. 

Azért meghagytam a bakancsát, hátha visszakívánja valamikori életét.

*

A meséjét ugyan ide le nem írom, mert az olyan nagyon szomorú...  Tánesetleg idetéved valami illetékes/telen, elolvassa és akkor hozzám többé nem akar íratni senki gyereket. 
Kac-kac...