Tavaszodik, nem csak hiszem

Látom a feketerigók hangos kergetőzését, a cinegék, vörösbegyek, 
kenderikék egyre vidámabb röptét és kerekedő begyét.

A szikrázó napsütés a Pilisbe* csalogat, öt hónapja jártunk ott utoljára.

Ott folytatjuk, ahol szeptemberben félbehagytuk: akkor az Ördög-toronynál 

meg a Kis-Szénásokon ücsörögtünk csöppet, most a Disznófőhöz tartunk. 

Piliscsabán a Kálvária utca végén parkolunk, domboldalának fenyőit újra megcsodálom.

Átvágunk a lőtéren, ahol már nyoma sincs a Sorstalanság díszletbarakkjainak. 

A végében zárt kapu mellett 

 a mászást könnyítő átjáró.

Pár 100 méter után újabb kapu jön, rajta egy csavar rögzíti a láncot.

Jelzetlen az út kaputól kapuig, valami erdészeti összekötő lehet.

Pont ezért szép, és mert csendes és nyugalmas.

Az avarban új élet ígérete: csírázni készül a makk.

A következő létra visszavezet oda, ahonnan az előbb kicsavaroztuk magunkat.

Innen egyenes út vezet a Disznófőhöz, állítja a férjem, de azt nem mondja, 

amit csak most látok a GeoMap-on, hogy az (idézem) "nehezen járható vadcsapás".

Hát persze. Tudhattam volna.

Komoly ásatások nyomai mindenütt, a hely** a feltárókról kapta nevét. 

Tölgyerdőben makk egy szem sem...

Aggasztó kissé. 

A meghalásnak nem a legkellemesebb módja a vadkan(ok) általi felkoncolás.

Valaki nagyon éhes itt és az a valaki sokan van...

A távolból röfögést hallok, hallucinációmra Tóni kucugással még ráerősít. 

Szinte pánikolok!

Elterelésül manóügyekbe bonyolódom, ez a medencéje

az itt lakónak, nézd, még rámpa is vezet a kuckójához.

  

Régóta nem járt erre senki, az őszi avar elfedi az ösvényt. 

Bóklászunk a fény után, amerre a hegy emelkedik,

ahol a kidőlt fákat szú rágja pókosra.

Egyórás séta után ott van előttünk az, amiért jöttünk, nagytotálban.

Szemben, ahol a fenyők magasodnak, állítólag az a Disznófő legmagasabb pontja. 

A gerincen futó utacskán továbbhaladva még kedvesebb a kép, jobbra a szelekkel,

viharokkal dacoló fácska még alszik magányosan.

Emitt, az erdő tetején 

már színesednek a gallyak, éled a természet.

Ébredek én is, remekül érzem magam, ezeken a hepehupákon csak a zergék járnak meg mi.

A mészkő morzsaléka Kimolát juttatja eszembe, 

ez a partoldal a halasi homokbuckákra emlékeztet

a csúcson, a fenyők fölött csak a szél fütyül.

 

Itthon vagyok, ragyog a nap ránk, 

hajlandó vagyok elfeledni a vadcsapást.

385 méterről bámulunk lefelé. 

Valahol alattunk van a jelzett út, amin visszamegyünk némi kerülővel,

előtte ugyan megállít a hegy legszebb oldala

a legkedvencebb színeimmel.

Kis kóválygás után rátérünk a járt útra,

majd az ember által összekaszabolt fák irányítanak előre a kék jelzésen.

Legalább a koronájuk égi kékbe kapaszkodik.

A vízmosás fölött kidőlt fa, 

rajta az ősz gombamúmiái ácsorognak rendületlenül.

Emitt már nyílnak az első hóvirágok, apró szirmaik épp csak elváltak egymástól.

 

Tulajdonképpen ezért akartam idejönni, a tavasz törékeny hírnökeiért.

"Megkaptad a jelet, mehetsz."

Az út*** a Bükkös-árkon, majd a Kőris-völgyön keresztül végképp hazafelé vezet.

 A vaddisznók elmaradnak mögülem****,

de csak azért, mert ezen az átjárón képtelenek átnyargalni a csülkeikkel.

*

Akarom mondani, a Budai-hegység legszélébe.
Az Kálvária utca túloldala a Pilishez, ez a fele a Budai-hegységhez tartozik.

**
Hegy, de csak nálunk...

***

Összességében valami 9 kilométer lehetett 

2020. február 16-án, vasárnap.

****
Bezzeg, ha idejében ki vagyok oktatva vadkanügyileg,
akkor még meg is interjúvolom a felém kocogó agyarast,
mint a kék kabátos néni.
Hm... vajon miről diskurálhatnak?