Az előző bejegyzésemben

említettem, hogy kiruccanni készülünk, na, kérem, onnan már vissza is érkeztünk. 
Nem, neem kettő napra utaztunk el, neeem onnan posztoltam kettőt, csak időzített
 bejegyzésként jelentek meg az utóbbiak. És végre utol is érte magát az idő, mert eddig 
majd kéthétnyi csúszásban voltam visszafelé. No, de mutassam már azt a helyet, amiről 
látatlanban is ódákat zengtem! A velneszesdi nem a mi világunk, most is olyan helyet 
kerestünk, ahol nincsenek turisták, ahol nincsen forgatag. 

Ahol  háborítatlanul ülhetek a hársak alatt az ablakunk előtti padon

és bámulhatom a lemenő nap fényében majd 800 éve sütkérező aprócska templomot.

Ahol hajnalban, míg nyirkos a fű, leshetem egy feketerigó fürdőzését az udvaron és mulathatok rajta, mert víztől megnehezült szárnyaival éppen csak a közeli körtefa ágai közé van ereje beröppenni a kamerám elől, észlelvén mezítlábas settenkedésem.

Ahol a ház lelke a konyha, abban is ez a tűzhely,

 tűzhelyek tűzhelye, ami kemence, rakott kályha, kissütő, nagysütő, vízforraló, sparhelt 

és platni egyben, edényszárítóval, konyharuha-akasztóval, ki tudja, milyen funkcióval 

és ott, hátul, ott, fönn, a kuckóval.

Ahol hangosat dobban a szívem, mert eszembe juttatja azt a kamaszlányt, 

aki egykor az elvárhatónál több időt töltött falvédőszövegek keresgélésével 

és azoknak szerelmetes olvasgatásával. 

Mert a szívhátas székek mögötti falon függeszkedik a két régi kedvenc. 

Az alábbi kép tanúsága szerint ez a konyha internetezésre is alkalmatos

meg a "Csipkebogyó apartman" egyik ablaka is,

de erről nem hivatalos és csak futólagos az észlelés a Kopácsi Füves Portán.

Dúdoltató, kisimító, bátorító menedék a világ rejtett szögletében.

Ahol takarót kézzel varrnék és géppel sosem többé.