másfél évig megkötötte a kezem és ami miatt másfél évig nem írtam bejegyzést a blogon, most újra itt ül a nyakamon nem a nyakamon, a szívemben, a lelkemben, minden percemben
próbálok bezárkózni a gondosan rendbeszedett kicsi világomba, hímezgetek, varrogatok, nevelgetek gyereket szép csendben, egyre csendesebben politikamentesen*
de nem tudom becsukni a szemem és a fülem, annyira nem tudom összezárni egyetlen testnyilásom sem, hogy kimaradjak a saját életemből
már gyerekeket vernek és fújnak le könnygázzal olyan gyerekeket**, akiket még arra tanítottak, hogy mondják ki a véleményüket, akiket még az igazság és a hazugság megkülönböztetésére neveltek
de meddig lesznek még erre nevelve
A portfólióm védésekor a legszebb dicséret ez volt azok közül, ami az elnök szájából elhangzott, másra nem is emlékszem az egészből:
"Gondolkodni tanítod a gyerekeket."
Ez a mondat felülírta az egész folyamat feleslegességét, azóta is visszanyúlok hozzá, ha elkeseredem a jövő (és elsősorban nem az én jövőm) láttán.
Ha nem mondhatok igazat, nem beszélek.
* bár azt a helyzetet elég nehéz kezelni, amikor egy negyedikes fiú azt skandálja random, hogy bárcsak az oroszok elfoglalnák egész Európát vagy azt, hogy a balodal háborúba kergeti a magyarokat, szóval nyílik az "értelem" bakker, mekkora orrbanyomás ez nekem, aztán a nap folyamán az gyermek háromszor sündörög hozzám ölelésért vagy simogatásért és én megszeretgetem és a többi
