Megismerkedésünk

 tizenhetedik évfordulóján a Jóember elvitt engem az Andrássy útra, és amikor ott két torokszorító pillanat közt föltekintettem az égre, visszamosolygott rám a Jóisten.

Hát szervusz... mondta... eléggé hiányoztál.

Pedamókusnap 2021.

Rendezgetem az emiljeimet, törlök sorban minden feleslegessé vált mélt. Látom, a Spam felirat mellett ott virít egy 9-es szám, lássuk csak, mifélék lehetnek azok?

Nyilván nem nyitok meg egyet sem, általában veszélyesek, piroslik rajtuk rögvest a felirat, de azért csak kíváncsi vagyok, ki próbálkozik. És akkor megpillantom az Okt. Hiv. Pedagógusnapi köszöntőjét, benne ott a letöltendő melléklet, melyben a  mini szterelnök engem is...*

Esküszöm nem én tettem spambe. 

Ment az magától is, hehe. 

* (Nem, továbbra sem tudom, hogyan, milyen szavakkal méltat különben meg vesz semmibe.)

Megszoktuk, hogy

Palóciában történnek különös dolgok velünk, ezért oda egy kicsit nyitottabb szemmel és lélekkel indulunk mindig. Örömtelin, mondhatni ünneplősben, azt is, hogy csodára számítósan. 

Mai úticélunk kuriózum, világviszonylatilag is egyedülálló, várakozón mosolygok... 

Szirákig. Ott, mintha gyomron vágnának megint.*

Kissé szontyolodottabban érünk a következő településre, 

Bérre, hol Virágospuszta a parkolási célállomás.

Hamarosan tavaszi héricsek rángatnak ki a kocsiból, de jó, vidáman sürgölődnek a méhek,

aztán egy birkanyáj keveredik elénk, ezen vigadunk, tereljük őket négykeréken 

a tábláig, ahol megint az ajkamra fagy a mosoly.

A magyarok útján haladunk... birkákat követünk, mögöttünk már csak a szamarak.

Az út különben az Andezit Hotelhoz vezet, annak a kapujában 

rögvest áldásban részesítenek minden vérbeli magyart.**

Felhívnám figyelmeteket a tábla előtt sorakozó fenyőcskék állapotjára, 

de a magyari áldásokról ugye jót vagy semmit.

Gyorsan letesszük a kocsit, majd elsétálunk leeegnagyobb elődeink sorfala előtt.

Istvánnál megállok, ez csak természetes. A sorban Petőfi az utolsó előtti, tippelgetek, 

ki lehet a jobbján s aztán nem akarom elhinni, az a faszobor Horthy. Elmélázom, 

Sándorunk miként vélekedne a mellette állóról, egyáltalán állna-e szóba vele, 

aztán szépen továbbhaladunk.

Ez itt a Zénhazám***.

*

Azt a képen nem látni, milyen elszántan, milyen döbbenetesen összekapaszkodott

 kezekkel gyalogoltak ők ketten. Az anya meg a fia. Mintha a minden ellenébe, 

mintha a semmibe indulnának együtt.

**

Igazi magyarnak vagy magyarkodónak.

***

Kicsit talán érzékenyebb vagyok a tegnapiak kapcsán.

Március idusáról

Onlájn.

Együtt nézzük a tegnap felvett iskolai megemlékezést.

Osztály vigyázz! 

Himnusz

Lilike nem mindig tudja lehalkítani a mikrofont.

Olykor moccan, ezért az ő arcát látom a monitoron.

Hallgatja a Himnuszt.

Becsukott szemmel, teljes átéléssel, hittel.

Alig nyolcéves. 

Csodaszép.

Csodaszép a lelke is.

Még majdnem mindent elhisz.

Összefacsarodik a szívem és könnybe lábad a szemem.

Most nem kell megszólalni, de jó, hogy nem kell megszólalni, 

még van 15 perc az ünnepségből, a gombóc tán addigra eltűnik a torkomból.

Aztán beszélek nekik a szabadságról. 

Arról, hogy mi a szabadság.

Már nem érzem igaznak a szavaim.

Hogy értsék, megmutatom nekik ezt.

A gombóc visszaül a torkomba. 

Babáim...

Milyen jövőt szánnak nektek...

2020. március 12.

Egy képzeletbeli

párbeszéd margójára:

mert azt mondják, a színezés nyugtatólag hat az idegekre.*

- Hé, skacok! Nem kéne vennünk egy mentőhelikoptert a beteg gyerekeknek?

- Vegyünk inkább egy Rönoárt! A helikoptert úgyis összeadományozzák majd a zemberek...

*

Vannak helyzetek, amikor az sem segít.

Az egyhajtóműves mentőhelikopterek ára 700 millió, 
a kéthajtóműveseké másfél milliárd,

a  Renoir 3 és fél milliárd.

Magyar-nép-mese-beszéd

Mostanság gyakran eszembe jut egy bizonyos magyar népmese, melyben az éppen királlyá avandzsérozó parasztlegény így kiált fel (mintegy csattanóként):

"Gallér híján köpönyeg,

hazudtam, mert volt kinek!"

Valahogy ennek nem tudok örülni...