Palóciában történnek különös dolgok velünk, ezért oda egy kicsit nyitottabb szemmel és lélekkel indulunk mindig. Örömtelin, mondhatni ünneplősben, azt is, hogy csodára számítósan.
Mai úticélunk kuriózum, világviszonylatilag is egyedülálló, várakozón mosolygok...
Szirákig. Ott, mintha gyomron vágnának megint.*
Kissé szontyolodottabban érünk a következő településre,
Bérre, hol Virágospuszta a parkolási célállomás.
Hamarosan tavaszi héricsek rángatnak ki a kocsiból, de jó, vidáman sürgölődnek a méhek,
aztán egy birkanyáj keveredik elénk, ezen vigadunk, tereljük őket négykeréken
a tábláig, ahol megint az ajkamra fagy a mosoly.
A magyarok útján haladunk... birkákat követünk, mögöttünk már csak a szamarak.
Az út különben az Andezit Hotelhoz vezet, annak a kapujában
rögvest áldásban részesítenek minden vérbeli magyart.**
Felhívnám figyelmeteket a tábla előtt sorakozó fenyőcskék állapotjára,
de a magyari áldásokról ugye jót vagy semmit.
Gyorsan letesszük a kocsit, majd elsétálunk leeegnagyobb elődeink sorfala előtt.
Istvánnál megállok, ez csak természetes. A sorban Petőfi az utolsó előtti, tippelgetek,
ki lehet a jobbján s aztán nem akarom elhinni, az a faszobor Horthy. Elmélázom,
Sándorunk miként vélekedne a mellette állóról, egyáltalán állna-e szóba vele,
aztán szépen továbbhaladunk.
Ez itt a Zénhazám***.
*
Azt a képen nem látni, milyen elszántan, milyen döbbenetesen összekapaszkodott
kezekkel gyalogoltak ők ketten. Az anya meg a fia. Mintha a minden ellenébe,
mintha a semmibe indulnának együtt.
**
Igazi magyarnak vagy magyarkodónak.
***
Kicsit talán érzékenyebb vagyok a tegnapiak kapcsán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése