2018. november 24., szombat

Valahol a Kasztro

környékén varjak éjszakáznak, az ő károgásuk ébreszt reggelente. 6 órakor szárnyra kelnek,
 röppennek pár bemelegítő kört a városka fölött, majd az egész díszes kompánia fölkerekedik. 
Röptük a völgy fölött legmagasabban álló villanyoszlopig tart, ott megülnek pár pillanatra. 

Mint apró kottafejek a vonalrendszerben, épp olyan a testük. 

Hangoskodnak még párat, aztán tovaszállnak. A legrandább hangú öreget azonban éjszakai 
szállásukon hagyják, bánatos, repedtfazék kiáltása a nap folyamán többször is felhangzik.


Közben megébred újra a nap, fénye élettel tölti meg a szobát.


Ideje szedelődzködnünk, megmosom a fogam,


mielőtt járunk egy utolsót Sifnoson. Ott fejezzük be, ahol kezdtük,


 az első úton, a Sotiras Maina


békességes temploma lesz a végcél.


Itt búcsúzunk Sifnostól,

 

elültetve a két évvel ezelőtt Karpathosról hazahozott virághagymákat*.
Itt a helyük, nőjenek, viruljanak!

  

Innen indul a hazavezető út,


a még nagyon sokáig ugyanarra,


a Kasztróra visszatekintgetős,


arra, aminek a tetején mindig áll valaki


és amitől utolsó este megkapjuk a nagyfinálét.


Ott van szemben, Tóni szeme is azt simogatja indulás előtt.


Sifnos, a mély barázdákkal szántott arcú öregember**


lassan a hátunk mögött marad.***

 

Még elsorolom magamban a hegyein fehérlő templomok nevét,
aztán csupán emlék marad, sok fotó és pár bejegyzés.


Itt járt Budapestről


két magyari


2018-ban.


*
Nem találtak otthonra nálunk, csak vegetáltak.

**
Nekem Milos vidám, fiatal fickó, Karpathos meg érett asszony.

***
A torony is, amit tavaly oly vágyakozva csodáltam, s amiről már azt is tudom, hogy mostanság csupán álca...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...