2018. november 24., szombat

Valahol a Kasztro

környékén varjak éjszakáznak, az ő károgásuk ébreszt reggelente. 6 órakor szárnyra kelnek,
 röppennek pár bemelegítő kört a városka fölött, majd az egész díszes kompánia fölkerekedik. 
Röptük a völgy fölött legmagasabban álló villanyoszlopig tart, ott megülnek pár pillanatra. 

Mint apró kottafejek a vonalrendszerben, épp olyan a testük. 

Hangoskodnak még párat, aztán tovaszállnak. A legrandább hangú öreget azonban éjszakai 
szállásukon hagyják, bánatos, repedtfazék kiáltása a nap folyamán többször is felhangzik.


Közben megébred újra a nap, fénye élettel tölti meg a szobát.


Ideje szedelődzködnünk, megmosom a fogam,


mielőtt járunk egy utolsót Sifnoson. Ott fejezzük be, ahol kezdtük,


 az első úton, a Sotiras Maina


békességes temploma lesz a végcél.


Itt búcsúzunk Sifnostól,

 

elültetve a két évvel ezelőtt Karpathosról hazahozott virághagymákat*.
Itt a helyük, nőjenek, viruljanak!

  

Innen indul a hazavezető út,


a még nagyon sokáig ugyanarra,


a Kasztróra visszatekintgetős,


arra, aminek a tetején mindig áll valaki


és amitől utolsó este megkapjuk a nagyfinálét.


Ott van szemben, Tóni szeme is azt simogatja indulás előtt.


Sifnos, a mély barázdákkal szántott arcú öregember**


lassan a hátunk mögött marad.***

 

Még elsorolom magamban a hegyein fehérlő templomok nevét,
aztán csupán emlék marad, sok fotó és pár bejegyzés.


Itt járt Budapestről


két magyari


2018-ban.


*
Nem találtak otthonra nálunk, csak vegetáltak.

**
Nekem Milos vidám, fiatal fickó, Karpathos meg érett asszony.

***
A torony is, amit tavaly oly vágyakozva csodáltam, s amiről már azt is tudom, hogy mostanság csupán álca...

1 megjegyzés:

  1. Görögösen beállok a kapu elé, kulcs bent, ajtó nyitva. Ahogy Bea írja, vetek egy futó pillantást a Kasztro felé és felmegyek a csomagjainkért. Mire visszamegyek, egy francia pár tanácstalanul áll az autó mögött, épp azt méregetik, hogyan férnek el bőröndjeik a csomagtartóban.

    Amikor meglátnak két utazótáskát cipelve, azt jól gondolják, hogy én vagyok a sofőr, de még ijedtebbre váltanak. E pillanatban még azt hiszik, másokkal együtt kell utazniuk a kikötőig egy ilyen kis autóval.

    Megvető pillantással veszik tudomásul, hogy várniuk kell, nekik taxit rendelt az Agnanti tulaja, aki a továbbiakban ügyet sem vet rájuk, Beát csalogatja vissza egy üveg, házi készítésű kapribogyóért.

    Megérkezik a konkurencia napszemüvegben, széles vigyorral, szó nélkül elrendezi a franciákat és nyomukban porfelhő.

    Bea még sehol, de hallom amint a mennyiségről egyezkednek. Vendéglátónk nem érti. Kb. tízszer megkérdezi, Szereti a kapribogyót, akkor miért kér csak keveset?
    (Háromnegyede még mindig megvan. Megromlani biztosan nem fog. Sós, mint a tenger.)

    Elgondolkodom. Lehet ugyanez a sorsa a szobában hagyott ajándékainknak, feltehetőleg a szilvapálinka hamar elfogyott, a pirospaprika még ismeretlen íz világ,
    Csak a textil szív nem enyész, remélem, ott virít a recepciónak is használt konyhában…

    https://1.bp.blogspot.com/-sY89FNn-71s/W2W596lNmWI/AAAAAAAAlBs/p3rToGBEMUAqmxNBBpy7i9YqIumGu5ISgCKgBGAs/s1600/DSC_2109.jpg

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...