környékén varjak éjszakáznak, az ő károgásuk ébreszt reggelente. 6 órakor szárnyra kelnek,
röppennek pár bemelegítő kört a városka fölött, majd az egész díszes kompánia fölkerekedik.
Röptük a völgy fölött legmagasabban álló villanyoszlopig tart, ott megülnek pár pillanatra.
Mint apró kottafejek a vonalrendszerben, épp olyan a testük.
Hangoskodnak még párat, aztán tovaszállnak. A legrandább hangú öreget azonban éjszakai
szállásukon hagyják, bánatos, repedtfazék kiáltása a nap folyamán többször is felhangzik.
Közben megébred újra a nap, fénye élettel tölti meg a szobát.
Ideje szedelődzködnünk, megmosom a fogam,
mielőtt járunk egy utolsót Sifnoson. Ott fejezzük be, ahol kezdtük,
az első úton, a Sotiras Maina
békességes temploma lesz a végcél.
Itt búcsúzunk Sifnostól,
elültetve a két évvel ezelőtt Karpathosról hazahozott virághagymákat*.
Itt a helyük, nőjenek, viruljanak!
Innen indul a hazavezető út,
a még nagyon sokáig ugyanarra,
a Kasztróra visszatekintgetős,
arra, aminek a tetején mindig áll valaki
és amitől utolsó este megkapjuk a nagyfinálét.
Ott van szemben, Tóni szeme is azt simogatja indulás előtt.
Sifnos, a mély barázdákkal szántott arcú öregember**
lassan a hátunk mögött marad.***
Még elsorolom magamban a hegyein fehérlő templomok nevét,
aztán csupán emlék marad, sok fotó és pár bejegyzés.
Itt járt Budapestről
két magyari
2018-ban.
*
Nem találtak otthonra nálunk, csak vegetáltak.
**
Nekem Milos vidám, fiatal fickó, Karpathos meg érett asszony.
***
A torony is, amit tavaly oly vágyakozva csodáltam, s amiről már azt is tudom, hogy mostanság csupán álca...
Görögösen beállok a kapu elé, kulcs bent, ajtó nyitva. Ahogy Bea írja, vetek egy futó pillantást a Kasztro felé és felmegyek a csomagjainkért. Mire visszamegyek, egy francia pár tanácstalanul áll az autó mögött, épp azt méregetik, hogyan férnek el bőröndjeik a csomagtartóban.
VálaszTörlésAmikor meglátnak két utazótáskát cipelve, azt jól gondolják, hogy én vagyok a sofőr, de még ijedtebbre váltanak. E pillanatban még azt hiszik, másokkal együtt kell utazniuk a kikötőig egy ilyen kis autóval.
Megvető pillantással veszik tudomásul, hogy várniuk kell, nekik taxit rendelt az Agnanti tulaja, aki a továbbiakban ügyet sem vet rájuk, Beát csalogatja vissza egy üveg, házi készítésű kapribogyóért.
Megérkezik a konkurencia napszemüvegben, széles vigyorral, szó nélkül elrendezi a franciákat és nyomukban porfelhő.
Bea még sehol, de hallom amint a mennyiségről egyezkednek. Vendéglátónk nem érti. Kb. tízszer megkérdezi, Szereti a kapribogyót, akkor miért kér csak keveset?
(Háromnegyede még mindig megvan. Megromlani biztosan nem fog. Sós, mint a tenger.)
Elgondolkodom. Lehet ugyanez a sorsa a szobában hagyott ajándékainknak, feltehetőleg a szilvapálinka hamar elfogyott, a pirospaprika még ismeretlen íz világ,
Csak a textil szív nem enyész, remélem, ott virít a recepciónak is használt konyhában…
https://1.bp.blogspot.com/-sY89FNn-71s/W2W596lNmWI/AAAAAAAAlBs/p3rToGBEMUAqmxNBBpy7i9YqIumGu5ISgCKgBGAs/s1600/DSC_2109.jpg