Ezek a hajnali

autókázások látni engedik, milyen a nyaralók nélküli Sifnos: békés, csendes, ráérős és  türelmes.

Nyári napokon Apollonián csak araszolva lehet átjutni, ezért mindenki dudál, a rendőr

 épp leszirénáz egy szabálytalankodót, fékek csikorognak valami szédült gyalogos miatt,

 valaki dudál,  busz viharzik, a kocsik meg csak szimplán zajosak. Mindig az az érzésem, 

két autóval többet már nem tudna elviselni a sziget, simán kitehetnénk "Sifnos betelt" táblát.

Ahová ma reggel tartunk, az garantáltan turistamentes övezet.*

Kamaresből, a sziget kikötőjéből indulunk felfelé, pont arra a hegyre, a Kapsalosra.

Az út először szép lankásan emelkedik, ennek ellenére nekem már itt, 

a legelején kétségeim vannak, hogy kell-e ez még nekünk?

Elfáradtam az elmúlt napokban, de azért kitartóan követem Tónit. 

Minden útnak a kezdete a legnehezebb, aztán eltűnnek a göröngyök, 

akár csak, ezen a mállékony, talpam alól minduntalan kigördülő szakaszon.

Hegyet mászni nagy élmény, noha minden méterért meg kell küzdeni.

A kilátás egyre pazarabb,

a szerpentinen hol rövidebb,

hol hosszabb időre

tűnik el

a szemünk elől

Kamares.

Azt hiszem, valahol itt lehet az én Szifnoszom.

Ösvény, ami felfelé visz,

kövek, ősöreg lépcsők

és csend,

pláne, Tóni a nyomomban.

Fölöttünk barlang nyílása: Mavri Spiláé. 

Húsz méteres kitérővel elérhetnénk, most  az is soknak tűnik, kihagyjuk.

Pedig a kilátás belőle pazar,

ám innen is majdnem ugyanaz.

Különösen meredek emelkedése miatt

ez az egyik legnehezebb túraszakasz

Szifnoszon.*

A 2 kilométeres gyaloglás alatt

a tengerszintről 400 méteres

magasságra emelkedünk,

tudom meg utólag.**

Fent egy viszonylag sík rész fogad, 

egy újabb lerombolt őrtorony maradványaival.

Az öbölből már semmi nem látszik,

látnivalóként tátong előttünk két üreg,

egy ősi bánya lejáratai.

Tsigoura feneketlen mélységéből

8-10 másodperc múlva érkezik vissza

a ledobott kő vasérc-darab hangja.

A zajra mintha bányamanó fordítana szégyenlősen hátat nekem.

Ez a hely volt a mai első célunk, fordulunk vissza,

ugyanazon az úton,

lefelé jóval könnyebben.

Nyílik a táj,

közeledik

felénk a kikötő.

Már teljesen megvilágítja a nap.

(:S van, aki itt futkározik, 7 perctől érdemes figyelni:)

Leírhatatlanul szép a látvány, ami elénk tárul.

Hátra fordulva alig kivehető az utunk. 

Éppen 9 óra, jöhet a reggeli! 

Krisztin kérdezi, hol jártunk, kerekedik a szeme, nem járt még Tsigourán sem, 

sőt, a létezéséről sem tudott eddig, pedig az egész életét itt élte le. 

Nem szeret gyalogolni, szabadkozik.

Jól gondolja, csodabogarak ezek a magyarok.

Alig, hogy megjöttek, mennek is vissza Kamaresbe. 

Most van időnk megállni, galambdúcos házikót kedvéért

és semmibe vezető kapuért,

ami tulajdonképpen egy újabb torony maradványa.

Döbbenetes a táj: akár kanyonban haladnánk, mondom újra,

Szifnoszon nincsenek távolságok, csak magasságok és mélységek.

Kamaresben egyetlen helyre vagyok kíváncsi, így felmászunk az Agia Marina lépcsőin.

Nem jelentős. Nekem is elegem van a templomokból egy időre.

Előle szerencsére rálátni a reggeli túrácskánk útvonalára.

Pirossal rajzolva jobban kivehető.

A parton homoki liliomok nőnek és itt marhára nem izgat, hogy napozókkal teli a part,

mert a víz itt is oly isteni, hogy délután 2-ig el nem lehet onnan vonszolni.

Ezután elálmélkodom a szifnoszi fazekasok újabb remekein,

a szigeten akárhová mégy, mindenütt él minimum egy.

Keramikusműhely kívül s belül.

 

Vonzanak ezek a finom és sallangmentes kézműves ékszerek,

de szokás szerint semmit nem veszek, hisz zsebemben lapulnak a parton talált vackok.

Szeretem ezeket a cserepeket, amiket visszamos nekem a tenger. 

Ha Sifnoson élnék, biztosan belőlük készítenék markáns, nagy, rusztikus ékszereket 

és "Talált kincsek" lenne az üzletem neve.***

Két frappéval a kezünkben Mara Hatzini boltja mellett ülünk árnyékba.

Előttünk, a kikötőbe vivő keskeny úttól egylépésnyire a strand,

az öböl túloldalán az Agia Marina.

Sótól kusza a hajunk.

Lassan minden mesét megkapunk.

Két nappal később, utolsó előtti késő délutánon térünk vissza Kamaresbe. 

A kikötő bal oldalán sétálunk.

Az út kevésbé régi torony mellett vezet,

valami rakodóhely lehetett korábban, úgy hiszem.

Közben szépen emelkedünk, 

a kikötő házai messze a hátunk mögött maradnak.

Legközelebb hozzánk a szennyvíz-tisztító telep,

ahonnan egy cső kísér minket végig a lépcsőn.

Hopp, megérkeztünk, ott van! Tökéletes naplementés hely lenne, ha...

Ha az a fehér valami nem egy szennyvíztartály lenne.

A szivattyú búg, keveri a trutymót, a túlfolyó nyitva...****

Végül az öböl bal oldalán találunk egy kis csendes partszakaszt,

ahol a nap utolsó sugarai festik narancsra arcunkat.*****

Mégis csak itt van Apollon aranya,

folyékonyan hullámzik az orrunk előtt.

Lassan ideje búcsúzni Kamarestől,

ám nem maradhat ki egy vacsora a Kelari-ban.

A sziget legfinomabb ételeit esszük ott, a csicseriborsó leves valami fenomenális.

*

Tegnap is elég meglepő volt, amikor a Sostistól visszafelé jövet találkoztunk egy későnegyvenes nővel és a 

párjával.  A nő haspólóban és forrónaciban futtatta nem egy év alatt kidolgozott testét, diktálva igen csak kemény

 tempót a láthatóan jóval fiatalabb pasijának.  Mondom, 10 órakor, futva, Sifnoson, árnyék sehol.

**

Nyáron nem ajánlott a teljesítése, csak nagyon-nagyon sok vízzel, vagy hajnalban.

***

Mert itt nem köveket, hanem cserépdarabokat sodor lábam elé a víz minduntalan. 

Mintha az összes sifnosi fazekas a rosszul sikerült csetreszeit valahol itt dobná vízbe... 

****

Soha gyorsabban nem hagytam még ott semmit, mint ezt.

*****

Bakancslista ikszedik pont: 

Naplementét tengerben lubickolva nézni az aranyhíd kellős közepén, mert a vízből nézve az mindig hozzád vezet.