sifnosi kóborlásunkra készülünk, oda-vissza lesz vagy 5 kilométer. Valóban nem nagy távolság,
de árnyékot nagy valószínűséggel sem közel sem távol nem fogunk találni, így egyáltalán
nem korai az indulás pitymallatkor. Az utak ilyenkor csacsiktól forgalmasak.
Az állandóan izzadt csacsiszagú kereszteződésünkben tanúi vagyunk két gazdátlan csacsi találkozásának, majd három csacsis kereszteződéssel később megérkezünk a túra kiinduló pontjához.
Agios Minas bekötőútjánál váltunk négy kerékről 2x2 lábra,
ott, ahol a kerítés mellett málhája vár a sokadik csacsira.
A kisebb gazdaság melletti ösvény elég bizarr, a követ vastagon szamársz.r borítja.
A görög csacsi minden nedvességet hasznosít táplálékából, különben bokáig kulimászosak lennénk.
Ilyen egy igazi szamárlépcső, nemde?
Sifnosnak ez a része különösen barátságos, zöldülő olajfák ligetei mellett sétálunk,
miközben óriási, gyümölcsöktől roskadozó fügefákról lakmározunk.
Valami fél órányi gyaloglás után érkezünk el a lakott terület határához,
ahol a senkiföldjét helyes kiskapu választja el a valakiétől.
Ahogyan a helyiek mondják, ez Agios Sostis kapuja.
Ezen túl a táj is egyszeriben megváltozik: csak kő,
szikla, kiszáradt kóró a meredek lejtőkön.
A Kapsalos nevű hegy oldalában vezet döbbenetesen kietlen szépségű utunk.
Mondják ősi... Örök körpanoráma...
A kanyarban hamarosan előbukkan a templom fehér foltja
messze előttünk
és nagyon mélyen alattunk.
Itt egy remek kis lépcsőszerpentin,
ki tudja, hány ezer éve töredezik és kopik a köve.*
A Sostis közben játszik velünk, olykor eltűnik,
aztán ismét előbukkan.
Az épület magányosan áll az apró félsziget derekán,
körülötte csak száraz kóró, tüske meg az azt legelő néhány szökött kecske.
Első utunk a harangok tornyába vezet,
ott Tóni kettévág meg ilyenek.
A valódi érdekesség pár méterrel odébb található bánya, melyet már a korai bronzkorban,
az i.e. 3. évezredben is használtak. Ez a világ második legősibb ezüstbányája.
Sifnos valamikor mérhetetlenül gazdag sziget volt.
Bányásztak itt aranyat, ezüstöt, rezet, ólmot, cinket, vas- és mangánércet egyaránt.
Fénykorát az i.e. 6. században élte, az aranybányák jövedelmének 10 százalékából
A sziget lakói minden évben egy aranytojást küldtek oda ajándékul az istennek.
Egyszer aztán megelégelték az adakozást, gondolták, arannyal futtatott fémtojással is beéri
Apollon. Csakhogy ő nem földi halandó, átlát holmi jöttment furfangján. Megharagudott
hát a sifnosiakra, bosszúból vízzel árasztotta el a bányáikat, odalett a fényes gazdagság.
Sifnos azóta rettenetesen szegény.
Eddig a rege és mint minden regének, ennek is van némi valóságtartama.
A kutatók szerint valójában csak szimplán kimerültek a sziget ezüst- és aranybányái,
nem kellett ehhez Apollón haragja. A tengerszint alatti rétegekben valószínűleg ma is található
némi arany és ezüst, de ezt jelenleg nem lehet felszínre hozni. A franciák 19-20. század fordulóján
vasércet termeltek itt ki, az akkori vájatok ma is láthatóak. A tárnákba nem mentünk le,
bennem az is épp elég riadalmat okozott, hogy Tóni a tátongó üreg szélén fotózgatott.
Nem valók már nekem ezek a mélységes izgalmak,
hagyok inkább a könyvben pár sort (is).
Negyed 9-kor Tóni visszacsusszantja helyére az ajtót,
indulhatunk felfelé, ugyanarra, amerről jöttünk,
kicsit erőteljesebb napfényben.
Akkor már tudom, hová kell zummolni a meddő bányáért.
Az úton levés meg a mászás gyönyörűsége
az együtt, és a csak ketten
teszi egyszerűvé az eljutást
a kapuig, ami erről az oldalról nézve Agios Minas háromházas falvacskájába a civilizációba visszavezet.
A múlt a hátunk mögött, reteszelve.
A falu lakói a mezőgazdaságból élnek, kecskét tenyésztenek.
Miért is nem ugrik a szifnoszi kecske helyből 2 métert?
Két jobb lába mindegyiknek nyűgözve.
A nap legmókásabb pillanatai következnek. Megérkezünk az Agnantiba, a teraszon álmosan
reggeliznek a vendégek. Koszosan, izzadtan, kissé fáradtan, de az élmények örömétől
vigyorogva ülünk be közéjük. Jöhet a szokásos szénhidrátdús borzadály,
majd tusolás, tiszta ruha, strand itt vagy ott, késő délután ma Pano Petali.
Itt kezdek kimondottan flarosokat fotózni,
de azoknak e bejegyzésben nincsen még helye. Marad a templom templomnak a hátán,
pláne, egy ménkűnagy, fönn a magasban,
meg a zsebkendőnyi kertek.
A túloldalon már Artemonas házai fölött a malmok.
Lefelé egy kis sikátoron ballagunk,
aminek a lépcsőit valakipingálta
ötméterenként.
Isten hozott Pano Petaliban,
ezúttal mindjárt átkeveredhetnél Artemonasba és fügefák.
A szigeten a velenceiek honosították meg a galambokat. Ilyen dúcokban élnének,
ha ma is előfordulnának tömegesen, de galambot látni ma már ritka kiváltság.
Tyúkot meg kakast ellenben bárhol nevelnek az itteniek,
például ennek a vízmosásnak a medrében.
A délután lassan estébe hajlik, a Kastro tetején megint ácsorognak valakik.
Igaz, ott mindig ácsorog valaki.
Az Agnantival szemközt Seralia kis öble, az volt a sziget legelső kikötője.
Kellemes séta visz odáig, új, szépen karbantartott
és régi, elhagyatott házakra tekintgetős.
Flarosa mindegyiknek van, még annak is, amelyiknek düledezik az oldala.
A partközel, hogy úgy mondjam, nem valami bizalomgerjesztő:
itt egy motort nőtt be a fű, ott egy odakövült kisteherautót használnak raktárként,
lent az emberi és állati mocsokra fittyet hányva emberek fürdenek a vízben.
Nagyon dicsérik Sifakis/Giorgis** kapitány haltavernáját, egy vacsorát valóban megér.
Kiválasztod a reggel fogott halacskát és már készítik is el a kedved szerint.
A nyitott teraszról bámulhatod közben a vizet, az emelkedő holdat,
az óriási kőtömböket a parton,
melyek a Kastró sziklájából pottyantak le valamikor
és gurultak idáig, mint óriási dobókockák.
Megint lement a nap,
újra eltelt egy nap,
és a Hold megint, még mindig telve van.
*
Minimum 5000 éves lehet...
**
Kettő az egyben, az épület földszintjén Giorgisé, emeletén Sifakisé, a konyha meg szerintem közös.
A véletlen eldönti, majd, hol eszel. Annál, amelyikhez könnyebben betalálsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése