Végül

valóban Fassolou lett a kedvenc strandom, az a szeparált öbölke, amit még

 a Glifo/Blycho/Vlycho-s sétánk során néztem ki magunknak. 

Faros túloldalán található, talán ez a legkevésbé felkapott strand Sifnoson. 

Itt végre otthon érzem magam én is, nem csak az emberem. A meder lassan mélyül, homokos, 

a partközelben tengerifű mezők között mindenféle halacskák játszadoznak. 

Olyanok is, amilyeneket még soha nem láttunk és nem csak ilyen minyurik, 

amilyeneket mellmagasságból fényképeztek. Ennyire tiszta ott a víz.

Valóban kristálytiszta.

Rendkívüli békét érzek ezen a helyen, itt végre vízre bocsájtjuk a hajócskát*

és mivel olyan szépen ringatózik be és egyre beljebb, mégsem visszük haza.

Menjen csak útjára!

   

Az első találkozásunk Fassolou-val koránt sem volt ennyire nyugodt. Előző éjszaka

 hatalmas vihar tombolt a szigeten, még olyan égiháborút én nem hallottam, csapkodtak 

a villámok amerre a szem ellátott a végtelen tengeren. Pár felleg reggelre is maradt az égen, 

ennek ellenére eljöttünk ide. Persze éppen csak a lábunkat tudtuk vízbe mártani,

mert pillanatokon belül összezártak a felhők és eleredt az eső,

aztán szakadt és mi a kocsiból lestük, ahogy a homokon helyes kis folyócskák alakulnak az esőcseppek.

Viharban tengerben fürdeni, na, ez nem volt soha a bakancslistámon, így jobbnak láttuk, 

ha valami fedett hely után nézünk.

Szerencsére útba esik a Vrissi kolostor,

épp jókor, mert a Profitis Ilias fölött komoly feketeség kerekedik.

Nyomunkban a zivatarral érkezünk az árkádok alá.

Ma is szerzetesek lakják a kolostort, akik a csupakő placcot zöld növényekkel próbálják 

élettelivé varázsolni. A templomba és az egyházi gyűjteménybe végül nem jutunk be, 

az utóbbi sziesztaidő után nyit csak ki.

Kicsit elnézelődünk az udvaron,

ahol a templom méretei miatt mást nem is nagyon látni, legföljebb fölöttünk

a kék helyett a szürke fellegeket. Ugye szép?

Talán a legkedvesebb sifnosi képem.

A szerzeteseken kívül lakik itt még vagy tíz macsek, mind satnya, nyomorék és megfáradt.**

Jártányi, ha az erejük. A kapuig merészkednek, onnan bámészkodnak kifelé az esőre,

meg a helyi pópa vagány járgányának még vagányabb rendszámára.

Naugye?

A kolostor védelméről véreb gondoskodik, azaz erre utal az elrettentő tábla.

Humora van itt az egyházfiknak.

Persze, mire a sziget központi részéhez érkezünk, már csak felhőpamacsok úsznak az égen.

Apolloniát, a jelenlegi fővárost még nem is mutattam, pedig jártunk már ott, délidőben, futtában. 

A Panagia tou Barouban talán épp az új kenyeret ünneplik, de persze lehet, megint csak okoskodom.

Azért szép: kint pálmaág, bent kenyér.

 

Kis, csendes, mellékutcán indulunk el, idilli kép: csacsik a legváratlanabb helyeken,

csacsik mindenütt.

 

Apolloniát a lépcsői miatt kedvelem. Az egyik teljesen funkcióját vesztette, a másik

 

jócskán félrevezet,

olyannyira,

hogy a sokadikon kitekergünk a külvárosba,

ami nem is város, már nem is település, inkább pár tanya, 

kilincstelen, záratlan, csupán kockakővel betámasztott ajtós,

 

de legalább madárral pingált kőlábtörlős.

Addig-addig kerülgetjük kifelé a lakott részeket,

míg egyszer csak ismerős feliratokat veszek észre! Na, ne, itt, Julie Tzanni mellett 

szoktunk vásárolni, a szupermarketben, ezek szerint átkeveredtünk Aradesbe.

Ám mivel Sifnoson továbbra sincsenek távolságok (csak magasságok és mélységek), 

beletelik vagy 10 komoly percünkbe, mire megint Apollonia közepén csodálhatom a lépcsőket,

 

pláne a templom tetejéről a semmibe vezető lépcsőket

ennek a kimondottan lépcsőútnak a mentén.

 

Apollon nyomait keresem titokban, ha már itt vagyunk, azt a templomot, amit az ókori 

Apollon szentély helyére húztak fel valamikor. Persze nem ez az, hiába vélem: 

az igazit Pano Petaliban pár nappal ezelőtt, tudatlanul már körbeszagoltuk.

A város legnépszerűbb utcáján vagyunk, a To Steno nevezetű sétálóutcán. 

Sifnoson sincsenek bóvliboltok, itt is csupa kézműves és iparművészeti jellegű 

üzlet található. Ezekhez hozza ez a nünüke az árut, és természetesen teszi le csak úgy 

a dobozokat az ajtó elé. Ezen mindig legalább annyira elálmélkodunk,

mint a naftalinszagú múzeum hétköznapi tárgyain.

A teremőr elismerően bólogat, mostan már azt gondolja, minden magyar ilyen érdeklődő.***

Itt, a főtéren fut össze egyébként a 3-as, 5-ös, 6-os, 7-es és a 10-es túraútvonal.

Ismertető tábláik remek térképekkel.

Közben a tavernák pincérei terítik az asztalokat, éled a város,

jöhetnek a turistahadak.

Pár kilométerrel nyugatabbra, Kamares fölött megint lenyugszik a nap.

*

Tavaly meghalt a családunk öreg barátja, Anti bácsi. Az ő hagyatékában találtuk az unalmában készített, 

soha meg nem úsztatott dióhajót. Kidobni azt nem lehet csak úgy, dolga végezetlenül...

**

Mintha a sziget összes degenerált macsekját idegyűjtötték volna... direkt... mert senki sem tökéletes.

***

Pedig a görögök elolvashatnának minden görögi feliratot, mi meg csak összeokoskodjuk 

a képek alapján a tudományoskodást.